Üres lovak (Empty Horses) rendező: Lichter Péter szereplők (hangok): Mácsai Pál, Rába Roland, magyar found footage életrajzi film, 67 perc, 2019
Variációk egy témára
Az utolsó próbálkozás és egyben zseniálisra sikerült hazai found footage filmet Pálfi Györgynek köszönhetjük, aki rengeteg, 450 filmből vágta össze saját narratívával rendelkező romantikus filmjét, a Final Cut – Hölgyeim és uraim-ot és a közönség imádta. Most kicsit elvontabb módon, teoretikai jelleggel próbál meg minket elkalauzolni Lichter Péter neves rendezők fejébe. Őrült filmesztétáknak ajánljuk, máskülönben egy kicsit nehezen emészthető darab, direkt.
Lichter Péter, kísérleti filmes rendezőként most harmadjára lovagolja meg a mozivásznakat, ezúttal Üres lovakkal. Munkái a nagyközönség számára avantgárd, költői stílusa miatt nehezebben befogadhatóbbak, ezért kisebb művészmozik adnak neki helyet, hogy kicsit a más típusú kultúrára éhező keveseknek is megadhassák a lehetőséget a mentális kikapcsolódásra. Legújabb filmjét leginkább a filmművészet iránti szeretet és a filmes elbeszélésmód oly kevésszer elemzett filozófiai kérdései ihlették, amiben bőven van filmtörténet is, így nem csoda, hogy szeretné ingyenes vetítéseken, oktatási céllal vetíteni iskolai csoportoknak.
Az alapkoncepció nagyon egyszerű: két halott rendező szelleme, Kertész Mihály (Mácsai Pál intellektuális szellemiségétől lüktető kellemes hangja) és Bódy Gábor (Rába Roland) beszélgetnek egy vetítővászon előtt az életről, a filmes szakmáról és a közönségükről. Testük nincs, csak a hangjukat halljuk és a témára épp illő filmrészleteket látjuk felvillanni a képletes filmvásznon. A filmek természetesen nagyobbrészt régi klasszikusok, a film kialakulásától kezdve a ’80-as évekig bezárólag idéződnek meg a jobbnál jobb mesterművek, látszólag random felsorolásban. Azonban akik a filmművészet iránt mélyen elhivatottak, észrevehetnek egyfajta kohéziót a részletek között. A jelenetek hol vágás szempontjából vannak egymás mellé illesztve osztott képmezőn, hol érzelmi hangulatuk ugyanaz. A film annak ellenére, hogy egy objektív, szakmai közérthetőséget próbál megmutatni a nagyközönségnek, végig nagyon szubjektív marad, és leginkább olyan tempóban, olyan összeállításban kerülnek elénk a bevágások, amilyen érzelmi reakciót az adott film kiváltott a rendezőből. Ez az intenzív élmény, ami iszonyat mély tud lenni a mű egy adott pontján, csak az érti meg igazán, aki az összes felsorolt filmet látta, ez pedig egy igen szűk rétegnek szól csak így (én azon szerencsések közé tartozom, akik látták a legtöbb filmet).
A rengeteg elméleti fejtegetést Kertész Mihály és Bódy Gábor személyiségének kettőssége adja. Kertész, alias Michael Curtiz sérelmezi, hogy a 178 filmből, amit rendezett, csak a Casablancáról emlékeznek rá, Bódy pedig a maga 13 filmjével hétvégéi rendezőnek nevezte magát. Curtiz leginkább iparos ember volt, aki féltékenységgel tekintett Orson Wellesre, aki a stúdió pénzéből csinálhatta meg saját elgondolású filmjeit úgy, hogy közben a trükköket tőle lopta. Bódy pedig meg nem értett művészként inkább a lírai elbeszélés felé tendált, maga is írt filmelméleti tanulmányokat és teljesen ellentétes szakmai szemlélettel rendelkezett, mint a filmművészettel egyidős beszélgetőpartnere. Rengeteget megtudhatunk így a párbeszédekből az akkori Hollywoodról és a vége felé elkezdenek magáról, a found footage film fogalmáról is beszélgetni, ami egy metafilmmé változtatja a dolgot.
Az alkotás tavasszal kerül a közönség elé, Budapesten március 1-én, 16-án és 26-án vetítik az Art+Cinemában (a mozi nézőterme szerepel a filmben), de vidéki (Pécs, Debrecen) mozikban is vetítik majd. Az alkotók hangsúlyozták, hogy ingyenesen, oktatási jelleggel szeretnék vetíteni, ami valószínűleg a jogdíjak miatt kötelező is (Pálfi is a Final Cut című filmjét egy kis filmes lexikonnal adhatta ki DVD-n épp emiatt), így még inkább érdemes rá beülni, a laikusok gazdagabbak lesznek a filmtörténet rejtett meséivel, a filmőrültek pedig a legcsekélyebb utalásokat is megértik, ami külön öröm lesz számukra.
