Big Mouth 1-2. évad – kritika


Big Mouth, készítők: Jennifer Flackett, Andrew Goldberg, Nick Kroll, amerikai animációs vígjáték, 30 perc, 2 évad, 2017-

Először maszturbálni, tiniként szerelembe esni, női mellett fogni, első alkalommal menstruálni vagy házibulin hányni meglehetősen kínos, élvezetes, meglepő és olykor kényelmetlen, de a Netflix animációs sorozata, a Big Mouth, pontosan ezeket a pubertás kori traumákat dolgozza fel már második évada.

A sorozat harmadik évada idén érkezik és a készítők közt olyan nevek szerepelnek, mint Andrew Goldberg, aki a Family Guy egyik felelőse. A Big Mouth egy olyan sorozat, ami tabuk nélkül dolgozza fel pár 12-13 éves gyereken keresztül azokat a megpróbáltatásokat, amiken mindenki túlesett, mikor elkezdett felnőtté válni és normalizálja ezeket a mozdulatsorokat, amik akkoriban még szinte feldolgozhatatlanok voltak. A legnagyobb csoda, amire képes, hogy nem csupán irgalmatlanul vicces és zavarba ejtően őszinte, de baromi drámai is tud lenni. Simán képesek beáldozni pár poént azért, hogy a karakterekben érezzük az embert is, a kis elesett kamaszokat, akik káromkodva suhannak végig a suli folyosóján, de aztán valós megrázkódtatásoknak lesznek kitéve. A sorozat alapvetően négy baráton keresztül mutatja be azt a kellemetlen útvonalat, amikor először ébrednek a srácok álló nemi szervvel és vérzik össze a lányok magukat fehér nadrágban az osztálykiránduláson, miközben valaki már szőrösödik odalenn, míg mások csak azzal vannak elfoglalva, hogy azt találgatják, melyik lánynak van a legnagyobb melle az osztályban, mi számít normális mennyiségű pornónak és hogy kell feldolgozni, hogyha a neked tetsző padtársad friendzone-ol. A legnagyobb fűszer persze mégis a karakterekhez köthető Hormone Monsterek, akiket csak a kamaszok látnak és akik mindenféle gátlástól mentesen biztatják gazdácskáikat arra, hogy nyúljanak oda, ahova kifejezetten szégyellnek. Ezek a Hormon Szörnyek minden politikai korrektséget mellőznek és tulajdonképpen a legmocskosabb fantáziák kivetülései, akik megfogják a kezed mikor először lesz nedves a fehérneműd egy reggelen és addig el sem engedik, amíg véget nem ér a küldetésük, azaz, amíg le nem zárul a kamaszkor.

Persze nem csupán a mocskos élvezetek iránti érdeklődésért felelősek ezek a szörnyek, hanem az összes hirtelen haragért és meggondolatlan tettért, amit a kamaszok elkövetnek, pedig ők valójában csak a tulajdonosaik javát szeretnék szolgálni. Ilyen és ehhez hasonló agymenésekkel mutatja be a Big Mouth egyszerűen, érthetően és hangosan ennek a korszaknak a kezdeti időszakát, amivel azért mérhetetlenül egyszerű azonosulni, mert mindenki túlesett rajta. Ráadásul irgalmatlan jóleső nézni, hogy nem sajátítja ki egyik nemet sem nézőpontjának, így mind a fiúk, mind a lányok szemszögéből érzékeljük ezt a világot, a rácsodálkozás korszakát, ami később visszafordíthatatlanul meghatározza a személyiségünket.

A bimbózó szexualitáson, állandó tapizáson és teljesen abszurd sokkokon (pl.: a lányok is maszturbálnak) kívül karcolgat komolyabb témákat, bevesz a csapatába több mellékszereplőt, felnőttet és gyereket egyaránt, akiken keresztül megmutatja, hogy milyen különcnek lenni, milyen nehéz, ha a szülők válnak és milyen könnyen rámegy a barátság egy első szerelemre, ha nem vigyázunk. A második évad ráadásul már sokkal profibb és összeszedettebb, mint az első évad volt és nagyobb drámai csapásokat mér a nézőkre. Megismerkedünk a Hormone Monsterek nem szívlelt kollégáival, Depression Cat-tel, aki a tinikori levertségért felel és aki folyamatosan arra biztat, hogy ne csinálj semmit és még rád is fekszik, hogy egész nap csak az ágyadban fetrengj és búgó hangon győz meg arról, hogy semminek sincs értelme. Aztán ott van a Shame Wizard, a maga kimért brit akcentusával, aki úgy néz ki, mintha egy Harry-Potter filmből kiselejtezett dementor lenne (az ő hangja ráadásul a Remus Lupint játszó színészé), aki jön és minden gyerekbe beledumálja a szégyenérzetet az összes cselekedetéért, ami ebben a korban persze tök normális, de erre csak évekkel később jössz majd rá.

A Big Mouth hormonszörnyei rommá röhögtetnek, a karakterek imádnivalóak és meglepő, hogy ilyen intelligens humorral tud még újat mutatni ebben a százszor lerágott témában ez a sorozat.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Remek animációs összefoglaló a Trónok harca első hét évadáról
Következő cikk Hölgyeim! Tom Hiddleston már megcsinálta a reggelit