Halott vagy (Dead to Me) 1. évad – kritika

Dead to Me, készítő: Liz Feldman, szereplők: Christina Applegate, Linda Cardellini, James Marsden, amerikai dramedy, 30 perc, 10 rész, 2019, 1 évad

Újgazdagok titkos élete

A kertvárosi luxuskörülményekben élő háziasszonyok kétszínű életét a Született feleségek alapozta meg leginkább, ami szintén egy gyilkossági esemény köré épült, majd tavaly ismét nagy port kavart a hasonló tematikára épülő Hatalmas kis hazugságok. A Halott vagy (Dead to Me) kevésbé szappanopera-típusúbb, mint az első, viszont humorában sokkal abszurdabb, mint a második. A kemény téma ellenére pedig emiatt egy nagyon kellemes kikapcsolódás.

A nagy poénokat természetesen nem szeretném lelőni, azonban már az első részben kiderül a fordulat, így muszáj erről beszélni, mivel a sorozat összes többi részének mozgatórugóját ez a „titok” adja. Ahogy anno a Rólunk szól pilot epizódjának a végén is hatalmas lórúgást kaptunk, hogy a párhuzamosan elmesélt szülinapi történetek bizony nem egy időben játszódnak, úgy most itt is kapunk egy „hoppá” pillanatot, amit bár lehet sejteni, de szerencsére a junkie-kra gondolva már nem hagynak elég időt a teóriák kibontásába a sorozat nézése közben, hanem a magas labdákat azonnal lecsapják, ami a legnagyobb erénye ennek a szériának.

A történet főszereplője Ted, egy olyan férfi, akit sosem látunk a sorozatban, ugyanis meghalt. Ted-et elgázolta egy autó, amint éjszaka az út szélén sétált és így magára hagyta feleségét, Jen-t (Applegate) és két fiát, Charlie-t és Henryt. A gyászt nagyon nehéz megemészteni, főleg, hogy váratlanul történt, emiatt Jen elmegy egy terápiás csoportba, ahol azonnali barátságot köt Judy-val (Cardellini), akiről csakhamar kiderül, hogy nem ok nélkül van a csoportban, ugyanis köze van a férfi halálához.

Az érzelmi mélypontok, amik a gyász – halál és ezek mikéntjéről próbál meg valamiféle útmutatást adni, nagyon jól vannak ellenpontozva a nyomozós és az új barátságot megpecsételő humoros részekkel, emiatt nem egy depresszióra koncentráló évadot kapunk, hanem egy szuperizgalmas, barátságról szóló történetet, ahol a suspence miatt az önfeledt részekben is folyamatos feszültséget érzünk, pont úgy, ahogy Judy érezheti magát a bűntudata miatt. A tíz rész nincs elnyújtva, nagyon feszített a tempó, nincsenek felesleges jelenetek vagy párbeszédek, ez nagyban köszönhető annak is, hogy a részek csak harminc percesek és nem ötven, ahogy az lenni szokott. Itt is érezhető a streaming előnye (mert sajátgyártású Netflixes sorozatról beszélünk), hogy nincs korlátozva hosszra az epizódok száma, hanem olyan mértékben építkezik, ahogy azt a dramaturgia megköveteli. Így nem volt nehéz azt sem megoldani, hogy minden rész egy „wtf” cliffhangerrel érjen véget, így garantálva, hogy egyben ledaráljuk a sorozatot.

A történet egyébként rövidsége ellenére nagyon hiteles, elsősorban a szuperlaza és kendőzetlenül őszinte párbeszédei miatt. Az újgazdag hipermodern környezet bár látványra nagyon gusztusos, de mindig megkérdőjelezzük, hogy ki, miből él és itt sincs ez másképp, hiszen itthon ennyi munkával és ennyi szabadidővel napközben biztos éhen halnánk, de itt nagyjából meg van indokolva a sikeres ingatlanbiznisszel. A barátság fontossága és annak kialakulása azonban már annál hitelesebben van ábrázolva. Nem csak a két nő férfiakhoz fűződő viszonya tárul elénk, hanem a modern női szerepeket is egy kicsit újradefiniálja a sorozat. Jen, az erős, önálló nő, akinek karrierje kifogástalan és határozott személyisége van, valamint a kicsit művészlelkű, másokon önzetlenül segítő Judy, aki olyan erős pozitív kisugárzással bír, hogy mindenkit levesz a lábáról, akivel találkozik. A két nő független egyénisége ellenére igen is függ párjától, férjétől, szerelmétől, valamint azokhoz az illúziókhoz és külsőségekhez ragaszkodnak, amiket választottjuk képvisel(t). Az első évad ezeknek a falaknak és látszatoknak a leomlásáról is szól, ugyanis Jen és Judy párjáról is folyamatosan derülnek ki apróságok, amik nagyban meghatározzák az érzelmi hangulatát az epizódoknak. Jen, mint anya és Judy, mint anyaságra váró nő is egy másik szerep, amivel szintén tud foglalkozni a csupán öt órás történet, így nincs hiányérzetünk, hogy valami kimaradt volna.

Személy szerint bevallom, sosem rajongtam Christina Applegate-ért, mindig nagyon ellenszenves és undok (valamint Kelly Bundyként totál hülye) karaktereket alakított, de itt kissé frigid p*csának tűnő személyisége is több réteget kap, ami a szarkasztikus humorával párosítva szimpatikussá tette számomra. Linda Cardellini pedig olyan összetett figurát alakít, akiről nem lehet megállapítani, hogy bolond, vagy csak ennyire szertelen, de az biztos, hogy a legjobb szövegeket ő kapta. Az évad természetesen ismét hatalmas csattanóval ér véget, nagyon várjuk a második évadot, nagyon könnyed és kicsit morbid szórakozás, de régen láttunk már olyan sorozatot, ami az őszinte barátságról szól.

Hozzászólások

hozzászólás