Monos, rendező: Alejandro Landes, szereplők: Sofia Buenaventura, Julián Giraldo, Karen Quintero, kolumbiai-argentin-holland-német-svéd-uruguayi dráma, 102 perc, 2019. (16)
„Gyerekkatonadolog”
Fiatal harcosok őriznek egy nőt és egy tehenet valahol fent a hegyekben. Távol a világtól maguk vannak és ahogy az ilyenkor lenni szokott az őrület előbb-utóbb utat tör magának. A Monos gyönyörű képekkel operálva egy precízen megkomponált kaotikus állapotot rögzít, miközben egy nagyon fontos, létező dologra hívja fel a figyelmet. Atmoszférateremtésből jeles, az egyik legjobb filmélmény eddig idén.
A Kolumbiában 1964 óta tartó polgárháború (elvileg) a kormány és a Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői (FARC) közti békeszerződéssel 2016-ban lezárult. A legrégebbi, legnagyobb, leghatékonyabb és legjobban felszerelt gerillaszervezet a hatvanas években jött létre a Kolumbiai Kommunista Párt katonai szervezeteként és az ország jelentős része felett gyakorol ellenőrzést. A politikai-katonai marxista-leninista szervezet saját bevallása szerint a vidéki szegényeket képviseli, a valóságban (inkább) a parasztokat arra kényszeríti, hogy kokát termeljenek; a kokainkereskedelemben való közvetett, illetve közvetlen részvétel mellett a forrásait emberrablással, zsarolással biztosítja. 
A Monos egy fennsíkon található erődszerű építmény körül játszódik, ahol gyerekkatonák őriznek egy foglyot. A harcok bármikor elérhetik őket, azonban ebből semmit nem látnak a hegyekből felszálló pára miatt. Időnként megjelenik egy felnőtt a Szervezettől, aki parancsokat osztogat és számonkér. Legújabb feladatként a tizenéves fiúknak és lányoknak egy tehénre kell vigyázniuk. Őt leszámítva senkivel nem találkoznak, a kijelölt vezetőjük utasításait kell követniük, kondíciójukat karban tartva harcra készen kell állniuk. Párt csak engedéllyel alkothatnak, az együttlét máskülönben tilos. 
Gyerekkatonák a világ minden táján vannak, a könnyen kiképezhető, felszerelhető, befolyásolható fiatalok termetüknél fogva különleges feladatokra is alkalmasok. Sokan közülük árvák vagy a szüleiktől erőszakkal választották el őket. A Monsoban nem tudjuk, pontosan hol járunk, mint ahogy azt sem, hogy állnak a harcok, milyen messze van a frontvonal, ki hány éves, honnan jött, hogy került ide. Egyszerűen csak itt vannak és próbálják valahogy túlélni a napot, eltölteni az időt. Szülők nélkül, felnőttek nélkül, oktatás, iránymutatás és infrastruktúra nélkül, távol a civilizációtól. Erősnek, magabiztosnak és hasznosnak akarnak tűnni, miközben látszik rajtuk, hogy tanácstalanok, zavartak és félnek: nem itt lenne a helyük. A gyakorlatozás mellett a mindennapok része a lerészegedés, a drog, egymás – gyakran kegyetlenkedésbe hajló – ugratása, az indokolatlan erőszak, a nemiség felfedezése, az állatias rituálék és minden olyan, amit egy unatkozó gyerek csinál, különösen, ha fegyvert adnak a kezébe és arra bíztatják, hogy gyanakvással tekintsen mindenki másra.
A Monos a felnőtté válás, a személyiség kialakulásának torz, külső segítség nélküli útját járja be, ahol a táj és az időjárás legalább olyan hangsúllyal vannak jelen, mint a szavak és tettek. Alejandro Landes dokumentumfilmes gyakorlattal dolgozza fel az általa nagyon is jól ismert témát és szituációt, amiből minimális információt megosztva a nézővel hozza ki a maximumot: a zene, a képi világ és a szuggesztív (gyerek)színészi játék együttesen hatnak az érzelmekre és a gondolatokra.
