The Great (Nagy Katalin – A kezdetek), készítő: Tony McNamara, szereplők: Elle Fanning, Nicholas Hoult, Phoebe Fox, Sacha Dhawan, történelmi komédia és szatíra, 55 perc, 1. évad, 2020.
A TÖRTÉNELEM KOSZTÜME
Hogy Elle Fanning aurája és fizimiskája számára a kosztümös és történelmi műfaj telitalálat, azt már Sofia Coppola Csábítás és Haifaa al-Mansour Mary Shelley – Frankenstein születése című filmjében is láthattuk. Színészi kihívást mindkét alkotás más szemszögből jelenthetett Fanning számára; előbbi a szikár és minimalista stílus miatt csökkentett intenzitású, mégis határozott játékot kívánt, míg utóbbi líraisága és melankolikus tónusai okán merengő, ám a közönytől is távol eső, mégsem maníros alakítást igényelt. A színésznő ezúttal egy sorozatban, Tony McNamara – eredetiben The Great – magyarul Nagy Katalin – A kezdetekre keresztelt történelmi szatírájában erősíthette kosztümös imidzsét. Leszámítva az épp futó Ez minden, amit tudokot, az év eddigi legjobb sorozatát kaptuk McNamara kéznyoma által. 
Elöljáróban kijelenthető, hogy Fanning ebben a produkcióban is éretten helyt tudott állni, sőt több is ez helytállásnál. Az eleinte naiv, később megfontoltan törekvő Katalin-képet páratlan arányérzékkel sikerült megformálnia a tehetséges színésznőnek: a ripacskodás távol áll tőle a komikus szituációk esetében, ugyanakkor idealistaként olykor amennyire szórakoztató, épp annyira komolyanvehető is, és ez mindenképp tűpontos érzékének, mimikájának köszönhető, amellyel hibátlan bájt teremt Katalin karakterének. Ezzel a bizonyos bájjal és az ezt formáló sajátosan elsöprő idealizmussal már rögtön a nyitóképnél szembesülünk, miként Katalin hintázás közben magabiztos mosollyal ismerteti ambícióit. Aztán villámcsapásra hasba üti a valóság – és III. Péter cár (a szintén kiváló Nicholas Hoult) is szó szerint.
Amikor Katalinnal karöltve megérkezünk a 18. századi Oroszországba, kissé sarkítva olyan élmény, mintha a civilizált ember egy időutazás során tükörképként szembesülne a vademberrel. Katalin idealizmusa és szentimentalizmusa egy végtelenül sekélyes és materialista élettérbe kerül, ám eszméi a kedvezőtlen körülmények ellenére nem haldokolni kezdenek, annál burjánzóbbá és fokozatosan annál érettebbé is válnak, ahogy lépten-nyomon Péter udvarának hedonizmusával és dekadenciájával szembesül. A sok törés-zúzás is, ami motívumként végigkíséri az alkotást, szimbolizálja a hanyatlást, valamint az intellektuális bomlást is, mindezen keresztül egy teljes kultúra terméketlenségét.
Rögtön az első rész egyik jelenetében Katalin mintha egy – a palotában – vendégeskedő medvében is előbb vélné felfedezni saját mását, mint az orosz népben. Noha nem mondhatnánk, hogy túlzottan elítélné új környezetét, inkább megbotránkozik és beletörődés vagy azonosulás helyett missziójának tekinti, hogy a felvilágosodás eszméinek helyet csináljon új miliőjében. És mit is lehetne tenni? Katalin nem látja Péterben a cári karizmát, sem a felelősségvállalást, így hamar puccstervezésen kezdi törni a fejét. Péter maga egyébként olykor már-már állatias jellemrajzot kap, a cár nem pusztán önkényes hatalomgyakorlóként jelenik meg, infantilis és szeszélyes – ami erős oppozíciós pár Katalin ábrázolt megfontoltságával szemben –, egyedül akkor válik kreatívvá, ha bizarr és/vagy szadista természetű cselekvésekről van szó. 
Ünnepélyes vacsoránál például támadnak olyan „remek” ötletei, minthogy svéd katonák levágott fejéből vájják ki a szemeket, de tegyük fel, amikor a stratégiai tanácskozásnál haditervet kéne kitervelni, bukásra ítéltetett, amint kinyitja a száját. Inkompetenciája és szociopata beütése könnyen emlékeztethet bennünket a Trónok harca Joffrey-jára. Péter kapcsán még az sem elhanyagolható, hogy tipikusan komplexusos uralkodó, aki a látszatokkal van elfoglalva, azon ábrándozik például, milyen jelzőt kéne kiérdemeljen, mint ahogy elődje is rászolgált a „Nagy” titulusra, de közben képtelen belátni, hogy az efféle elnevezéseket a kultúra és a történelem a tettek és a hatások után osztogatja. A két túlzóan szélsőséges jellemtípus megszerkesztettsége és egymás mellett mozgatása (Katalin kontra Péter), akiknek konfliktusa végigkíséri az alkotást, meglehetősen termékeny táptalajt nyújtanak a szatirikus hangnem/stílus csúcsra járatására. Egyébként Péter látszatorientáltságát az is humorosan kifejezi, hogy tilos arcszőrzetet viselni a környezetében, ezáltal egyrészt az egység látszatát akarja kelteni, hogy legalább ez tartsa össze közvetlen környezetét, ha már az etika híján van; másrészt a sok csupasz arc saját éretlenségét is visszatükrözi számára, metaforizálja.
Mintha egy görbe (tükrös) időutazás részesei lennénk, a sorozat nyelvileg és vizuálisan is él a szatirikus hozzáállással. Egyrészt a legtöbb párbeszéd, a spontán reakciók/káromkodások, valamint maga a szleng is „jellegzetesen” mai, 21. századi. Másrészt, noha a gyertyafényes látványvilág és a jelmezek többnyire korhűnek tűnnek, néha akadnak olyan ruhaszínek vagy minták, amelyek szintén a néző jelenvaló korára reflektálnak inkább, mintsem a valós történeti korra. Sajátos, de nem idegen fikciós térbe kerülünk, hiszen a sorozat készítője, McNamara korábban forgatókönyvíróként dolgozott Yorgos Lanthimos A kedvenc című filmjén is, és a Nagy Katalin – A kezdetek abszolút ezt az új szatirikus esztétikát viszi tovább a történelmi alkotások aktuális hagyományain belül. McNamara jelen szatírája viszont, ha nem is kiforrottabb, de más súlypontokkal rendelkezik, mint a nagytestvérnek tekintett A kedvenc, amely már csak gyakori halszemoptikája révén is vagy épp a teret túlzóan kihangsúlyozó képi beállításokkal is jóval torzabb, sokkal abszurdabb képet próbált festeni témaköréről, valamint színészi alakítások terén is (ízléses) ripacskodások jellemezték.
A Nagy Katalin – A kezdetek stílusa nem annyira az abszurd, mint inkább csak a groteszk felé húz, sőt sokkal jobban koncentrál magára a gunyorosságra is, amelynek veleje nem az irracionális valóságot láttató kameramegoldásokban rejlik, hanem a párbeszédekben érhető tetten, amelyek sokszor cselekmény híján is eseményértékűek. Gyakorta azt a benyomást kelti a sorozat, hogy egy olyan 18. században járunk, ahol az emberek nem is tudnak egymással máshogy beszélni, csak az élcelődés „nyelvén”. A humor olykor erőltetett, de ezt egy szatírának irreleváns lenne felróni, pláne, hogy klisékerülő is emellett, sőt a Katalin idealizmusához kapcsolódó komikumok egészen eredetiek.
A konfliktusok és maga az alkotás nem válik monotonná, mert az udvarhoz is közel kerülünk, mind Péter bizalmasaihoz, mind Katalinéihoz. A castingnak köszönhetően nem csak a forgatókönyvben kódolt jellemek felől kapunk emlékezetes figurákat, hanem küllemre is, gondolhatunk Orlovra (Sacha Dhawan) vagy az Adam Godley által színre vitt papra, de Marialra is, akit Phoebe Fox személyesít meg. Az udvar nem csak fondorlatos, sokszor még mintha a két nagyra nőtt gyerek (Katalin és Péter) „mókás reménytelenségben” tobzódó szülei is lennének a mellékszereplők. Apropó, a cártól az sem áll távol, hogy – mint egy kisgyerek – az éjszaka kellős közepén beállítson két legjobb barátja hálószobájába és befeküdjön közéjük, mondván, hogy aludni szeretne.
Az is McNamara munkáját dicséri, hogy bár alapvetően eszmei és hatalmi, de akár nemi konfliktushálókba is kerülünk, egyrészt nem veszünk el ezekben nézőként. Másrészt az udvar sem arról a megszokott viszálykliséről szól, hogy bárki hátba szúrhat bárkit. Kissé olyan, mintha Az ifjú pápa és Az új pápa (szintén szatirikus, de) szofisztikáltabb és naivabb udvari parafrázisát kapnánk. Mindennek révén a fölöslegesen giccses és mesterkélt drámáktól/drámai fordulatoktól is megkímélnek minket a készítők, amely csak tovább erősíti a sorozat arányait. Az, hogy a mellékszereplők bár hangsúlyosan jelen vannak (az udvar), de jobbára csak mókás díszletek maradnak, nem feltétlenül hiba vagy kidolgozatlanság, különösen jól áll a látottaknak, alapos megfontoltságot tükröz az alkotók részéről, mert így, ha épp le is kerül a fókusz Katalinról vagy Péterről, azt nem nehéz visszamozgatni rájuk, hiszen a mellékszereplők valóban mellékszereplők maradnak, nem követelnek maguknak időhúzó és kéretlen mellékszálakat.
A Nagy Katalin – A kezdetek igényes és mulattató harca a különféle eszméknek és óriási erénye, hogy a harc görcsmentes marad, mert egy időben képes azt komollyá tenni Katalin személye és azzal együtt komolytalanítani is Péteré. Mintha e kettősségből születne meg az a kellemes azonosulási vonal, amelynek mentén a befogadó tökéletesen bele tud helyezkedni McNamara szatirikus világába, melynek lényege és egyben esztétikája, hogy egy konkrét történelmi kort nem a történelmi filmek és sorozatok modorával, hanem a kosztümösök bájával és bohémságával tár elénk.
