Corpus Christi, Rendező: Jan Komasa, Forgatókönyv: Mateusz Pacewicz, Operatőr: Piotr Sobocinski Jr.,Vágó: Przemyslaw Chruscielewski, Zene: Galperin testvérek, Hang: Kacper Habisiak, Marcin Kasinski, Tomasz Wieczorek, Kosztüm: Dorota Roqueplo, Látvány: Marek Zawierucha, Producer: Aneta Hickinbotham, Leszek Bodzak, Szereplők: Aleksandra Konieczna, Bartosz Bielenia, Eliza Rycembel, Tomasz Zietek, lengyel filmdráma, 115 perc, 2019 (16)
Bocsásd meg vétkeinket
A fiatal és szimpatikus Daniel egy javítóintézet falai között keresi Istent. Az erőszakos közegben még erősebb a kontraszt, ahogyan áhítattal imádkozik fénylő, tiszta arccal. Ha tehetné felöltené a reverendát, de büntetett előélete miatt ez lehetetlennek tűnik. Bűnei elől a világvégéig is menekülhetne, de azok mindig megtalálják. Egy távoli faluba indul dolgozni, ahol éppen új plébánosra van szükség, így kapva kap az alkalmon. Fiatalságából fakadó habitusa és világnézete ellenkezést vált ki, ám mindezek lassan oldják a közösség súlyos traumáit.
A cselekmény, ami igaz történeten alapul – egy lengyel fiatal több hónapig papnak adta ki magát egy eldugott kis faluban, ahol a misézésen kívül gyóntatott, esküvőket celebrált és temetéseket tartott – az egyik pillanatban olyat mutat, hogy a néző legszívesebben elfordítaná a fejét, a másikban viszont katartikus és megható, és olykor vicces jelenetekkel is megajándékoz. Ez a kontraszt és feszültség a film alapja, no meg a Danielt játszó színész, Bartosz Bielenia szuggesztív játéka.
Humorosnak tűnhet az alapsztori, azonban a készítők másra helyezték a hangsúlyt azzal, hogy Danielt egy javítóintézetből szabadult, bűnös múltja elől menekülő karakternek írták meg. A kérdés így nem az lesz, hogy meddig lehet hazudni egy közösségnek, hanem hogy lehet-e békére lelni, bármily nehéz is az a kereszt, amit hordozunk?
A főszereplő által megélt terrort és erőszakot a film rövid jelenetekbe sűríti és olyan brutalitással ábrázolja, hogy rendszeresen kibillentenek minket az érzelmi egyensúlyunkból. Hiába látjuk ezek után, ahogy Daniel ártatlan angyali arccal énekel a társainak, ezek a durva és nyers múltbéli képek mindvégig ott kísértenek minket is. Míg feszülten azt várjuk, mikor bukik le Dan, közben együtt érzünk vele, ahogy felszabadultan táncol a templomban és ahogy rajongó hívei között megtalálja önmagát.
A személyes feszültségek mellett nem törpülnek el az egész közösséget érintő gyász megrázó momentuma. Felejthetetlenül erős az a jelenetsor, amikor egy gyászoló apa tekintetét ránk szegezve káromkodik és arcunkba ordítja fájdalmát.
A szereplők lelkivilágát tökéletesen tükrözi a Corpus Christi képi és hangi megjelenítése. A sötétszürke, sötétzöld és a fekete színek árnyalataival vagy éppen a fényekkel való játékkal (az ablakon betörő napsugár jelképezi azt a reményt, amit Daniel jelenthet a falu mentális gyógyulásában). Ezt az expresszionista és önkifejező irányt mutatja meg a zene is, tökéletesen visszaadva a hosszú ideig intézetben lévő ember ingersokkját, ahogyan egyből beleveti magát az éjszakába, próbálva elnyomni magában a szomorú és üres érzelmeket.
A Corpus Christi zseniális módon mesél arról a közhelyről, hogy mindenkinek megvan a maga „keresztje”, ám vannak olyanok, akiknek azt nagyon fiatalon jóval nagyobb hátránnyal kényszerülnek cipelni azt. A film jogosan teszi fel a kérdést, hogy vajon lehet-e ilyen múlttal békére lelni, és ha igen, annak mi is az ára?
A hit személyes meggyőződés kérdése, azt sem ráerőltetni nem lehet senkire, sem elvenni nem lehet senkitől és ha így van, akkor felmerül a kérdés, a hitnek kizárólag a vallás keretein belül, annak tanait és szertartásait követve, a papok által közvetítve van-e értelme, foganatja? A Corpus Christi hőse, pontosabban antihőse egyszerre istenfélő és túlélő egy erőszakos, kilátástalan közegben, miközben a cselekmény folyamatosan keresi azokat a pontokat, ahol Isten és ember viszonya a – külső és belső – körülmények hatására megváltozik. Danielt folyamatosan kísérti a múltja, miközben egy frusztrált, problémákkal és tragédiákkal sújtott közegben, közösségben kell helytállnia.
A helyi közösségek egyházi személyeinek fontos szerepük van abban, hogy a hívő ember eligazodjon az élet útvesztőjében. Nagyon fontos mind a karizma, mind pedig az empátia, legyen szó akár egy javító-nevelő intézetről, akár egy kis közösségről. Hiába ismerjük az ABC-t, meg kell tanulnunk az olvasott szöveg jelentésének felismerését, értelmezését és ha valaki képes egyszerre felkelteni a figyelmünket és átérezni a félelmeinket, problémáinkat, kételyeinket, akkor a valláson keresztül értelmet nyer a hit is egyfajta önigazolást nyerve.
Jó tanító persze nem csak felkent pap lehet, nem is ennyire egyértelmű az összefüggés. Rovott múltja miatt Daniel számára nem adatik meg a lehetőség, hogy pap lehessen, de talán rendelkezik mindazon képességekkel, melyek alkalmassá teszik őt arra, hogy hiteles útmutatást adjon az istenfélő emberek számára. Teszi mindezt úgy, hogy folyamatosan lázad, áthágja a szabályokat és az istentiszteletek lebonyolításának mikéntjét, szabályait sem ismeri. A film erre az ellentmondásra, erre az ellentmondásos személyre, illetve az őt alakító színészre épít.
A feszültséggel teli coming of age film Jan Komasa rendező harmadik nagyjátékfilmje. A 39 éves rendezőnek nem kellett sokat várniuk a nemzetközi elismerésekre, a Velencei Filmfesztiválon tavaly szeptemberben történt debütálás óta megállíthatatlan dicsőségre és rajongásra tett szert: 34 díj négy hónap alatt és az Oscar-jelölés a legjobb nemzetközi film kategóriában.
Komasa filmje az aktuális közgondolkodás és lelkiállapot mentén haladva, nyers realizmussal enged bepillantást az emberek mindennapjaiba, jelen esetben az egyén, a közösség és Isten viszonyába. A kelet-európai mozik fanyar humorral oldott drámaiságukkal gyakran bízzák magukat az erős színészi játékra és operatőri munkára, a lengyel vonalat a mélyen vallásos társadalom ki nem mondott dolgainak boncolgatása teszi teljesen egyedivé.
