A Manderley-ház asszonya (Rebecca), rendező: Ben Wheatley, forgatókönyv: Joe Shrapnel, Jane Goldman, Anna Waterhouse, eredeti mű: Daphne Du Maurier: A Manderley-ház asszonya, szereplők: Lily James, Armie Hammer, Kristin Scott Thomas, romantikus dráma/misztikus thriller, 121 perc (13+)Pedig jó ötletnek tűnt…
80 éve már, hogy Alfred Hitchcock vászonra vitte Daphne Du Maurier hátborzongató regényét, A Manderley-ház asszonyát. Generációk retinájába égette bele Manderley gótikus, komor, titkokkal teli kastélyát. Ben Wheatley az ötórai tea mellé viszont számomra egy kevésbé fogyasztható remake-kel állt elő.
„Manderleynek senki és semmi nem árthat. Mindig itt fog rejtőzni az öböl mélyén, mint valami életre kelt mesekönyv. Az erdők védően állnak körülötte, a tenger pedig hol közelebb jön, hol visszahúzódik.”– Daphne Du Maurier
Kicsit mindig aggódom, amikor egy parádésan jól sikerült filmhez nyúlnak, ezt most mégis úgy vártam, mint Petike Tibi bácsi pöttyös labdáját. Sajnos nem volt alaptalan a gyanúm, nagyon halkan mondom, hogy csak az időmet pazaroltam vele. Pedig a sztori remek, az alapanyag pedig első osztályú. Egy vérbeli thriller, de sajnos sem az alakítások, sem a kivitelezés nem győzött meg. Még véletlenül sem szerettem volna a Hitchcock változatból kiindulni, és próbáltam teljesen elvonatkoztatni az ő verziójától. Több-kevesebb sikerrel…
Egy majdnem teljesen angol film, kezdve a regény írónőjétől, a rendezőn, az operatőrön és a főszereplőkön át. (A kakukktojás az amerikai származású Armie Hammer). Talán ezért is volt a végeredmény dupla csalódás.
A harmincas évek Angliájának luxusban fuldokló, patinás eleganciája áll szemben a szőnyeg alá söpört sötét titkokkal, a tenger vészjósló morajával, a merev, házon belüli hagyományokkal. Manderley nem csak egy ház, hanem egy lelkiállapot is, ami generációkon át béklyózza meg örökösei életét. A hangulat ugyan átjön a celluloidon, a feszültség annál kevésbé. Szinte jelenetről jelenetre újra lett forgatva, mégis az az alaktalan rettegés, a rejtély és a baljós előérzetek tapintható érzete hiányzott nekem. Megjegyzem, Hitchcock ezt az angol villásreggeli mellé is oda tudta tenni az asztalra. Filmjeiben csak ritkán látunk vért, a pszichénkre, a képzeletünkre hajtott. (Tudjuk, ő a hangulatteremtés nagymestere volt). Itt mindössze egy csavaros thrillert kapunk, amivel szerintem már mindenkinél tele a padlás.
Már a műfaji bekategorizálásnál gondjaim akadtak: romantikus dráma, misztikus film. Hogy jutottunk idáig? Aki még egyik változatát sem látta, a könyvet sem volt szerencséje elolvasni, annak is egy sokadik thriller lehet csupán péntek estére.
A színészek közül Kristin Scott Thomas (Mrs. Danvers) viszi az úszót, az ő alakítása páratlan, de hát ő régi motoros. Egyedül az ő jelenetei alatt éreztem azt a borzongást, ami 120 percen keresztül indokolt lett volna. Olyan atmoszférát teremt maga köré, pedig sem bárd, sem hatlövetű nincs a kezében, a tekintete viszont egyszerre megvetést, gyűlöletet, rajongást és őrületet is képes kifejezni. Lehet, hogy kellett hozzá az angol kékvérűség. Ez a történet nagybetűs színészekért kiált, a ház úrnőjétől az utolsó komornyikig. A „csőcselékre” nem sok hangsúlyt fektettek, pedig tartópillérei ők is a történetnek. A regény aprólékosan mutat be minden egyes szereplőt. Rajtuk keresztül próbálja megértetni velünk, hogy válik a szeretet gyűlöletté és egy fojtogató, nyomasztó rémálommá. Manderley sötét folyosóira, nyikorgó lépcsőire és rejtett zugaiba hátborzongató leírásokkal kalauzolja az olvasót.
„… a tenger pedig hol közelebb jön, hol visszahúzódik”- akár a gyanú, amely ott lebeg minden egyes szereplő feje felett. Rebecca maga a viharos, szeszélyes, hullámzó tenger. De tulajdonképpen ki harcol Rebecca nyomasztó emlékével? A férj, az újdonsült feleség vagy Mrs.Danvers? Rebecca pedig mintha jót mulatva rajtuk, odaföntről irányítaná a szálakat, vagy a hátuk mögött settenkedne a folyosón.
Bár a férj karaktere a film elején Monte Carlóban még megvolt, kezdett is szépen kibontakozni, Manderley ködében szinte nyoma veszett. Teljesen a háttérbe szorult, nem látjuk a jellemének változását, ami viszont szintén kulcsfontosságú lenne a sztori szempontjából. Talán nem véletlenül osztották ezt a szerepet anno Laurence Olivier-re, akit nem lehetett nem észrevenni. Lily James meghatóan bájos, naiv és ijedős, a szerepéből igazából ő kihozta a legtöbbet. A csónakház féleszű „lakója” kulcsfigura lenne, sajnos az ő alakítása is elvérzik. Ennél is fájóbb pont számomra a filmnek a zenéje, ami időnként azt a benyomást kelti, mintha a szomszéd moziteremből hallatszana át egy teljesen más alkotásból. Pedig tudjuk, hogy a zene sokszor mentett már meg kevésbé jól sikerült alkotásokat is.
Az 1940-es Hitchcock adaptációt minden kategóriában jelölték, két szobrot haza is vitt (legjobb film, legjobb operatőr), ennek a veszélye most nem fenyeget. Összességében azt mondom, sikerült minden fronton alulmúlni az 1940-es, de talán még az 1997-es változatot is.
Hogy ne csak savazzak, a képi világa teljesen rendben van, főleg a monte-carlói jelenetek és Manderley is kellően agathachristiesre sikerült. A film javára váljon még, hogy a rendező hű maradt a könyvhöz, Hitchcockkal ellentétben nem próbálkozott egy alternatív befejezéssel. Ennek ellenére ezzel Hollywood megint 19-re lapot húzott teljesen feleslegesen (noha a várt nézőszámot tuti hozza), és az is biztos, hogy eljátssza még ezt újfent más klasszikusokkal.
