Hasfelmetsző / Éjszakai vadász – Hajsza egy sorozatgyilkos után – kritika


Hasfelmetsző (The Ripper), rendező: Jesse Vile, Ellena Wood, brit dokumentumfilm-sorozat, 1 évad, 4 rész, 47-51 perc/epizód, 2020.

Éjszakai vadász – Hajsza egy sorozatgyilkos után (Night Stalker- The Hunt for a Serial Killer), rendező: James Carroll, Tiller Russell, amerikai dokumentumfilm-sorozat, 1évad, 4 rész, 46-48 perc/epizód, 2021.

A sorozatgyilkosok a hatóságoknak rengeteg munkát és fejtörést okoznak, a filmes szakmának pedig mindig egy erős alapot biztosítanak. Bonnie és Clyde, a Zodiákus, vagy a Bostoni fojtogató ámokfutása számos filmrendezőt ihletett már meg. Bármi fura is, de kultuszt teremtettek, beírták magukat a bűnügyek történetébe, rajongókat-, követőket-, de legfőképp hírnevet szerezve maguknak. Még a legjobb életrajzi filmeknél is előfordul, hogy (talán a színesebb sztori kedvéért) félúton elvész az igazság.
A Netflix két dokusorozata (a Hasfelmetsző és az Éjszakai vadász) két, egymástól teljesen független sorozatgyilkos történetét dolgozza fel. Az eseményeket tényekkel, archív felvételekkel, túlélőkkel, az áldozatok családjaival, az ügyben érintett nyomozókkal és újságírókkal rekonstruálják. Mindkettő a tárgyszerűség keretein belül marad, mégis mintha hosszú mozifilmeket néznénk, annyira élvezhetőek (lehet, hogy nem ez a legjobb szó ide). Szépen felépítettek, informatívak és elképesztően részletes képet kapunk a gyilkosokról a legelső áldozatuktól az elfogatásuk pillanatáig.
A ’70-es években az angliai Leeds (Nyugat-Yorkshire) városának zsibbadt nyugalmát egy gyilkosságsorozat kavarta fel. Az első áldozatra 1975-ben találtak rá. Fejét bezúzták, három szúrt sebet is ejtettek rajta, de a tettes nem hagyott maga után használható nyomokat. Mivel a nőt a piroslámpás negyed közelében fedezték fel, a rendőrség prostituáltként utalt rá. Bár nem mindennapos eset volt, bizonyítékok hiányában (és főleg, mert egy “efféle nő” halála senkit sem zaklatott fel), nem törték magukat, hogy elfogják a tettest. Ráadásul Chapeltown Leeds szegény negyedének számított. Az ott élőket a rendőrség korábban is rendszeresen zaklatta, így azok nem voltak túl segítőkészek. Az újságok egy “kurtizán” haláláról számoltak be, s gyorsan mindenki továbblapozott. Sajnos a rendőrség is. A második holttestre egy chapeltowni sikátorban bukkantak rá, alig pár hónap múlva. Nem volt, aki azonosítsa a nőt, de mivel ugyanazon a környéken fedezték fel, őt is prostituáltként írták le. A gyilkos módszerei megegyeztek az előzővel, (fejre mért erős ütések és szúrt sebek), de itt már egy cipőnyomot is hagyott maga után. Ekkor vált nyilvánvalóvá az esetek közti hasonlóság. A sajtó azonnal lecsapott a sztorira, s nevet is adott a gyilkosnak, amivel elkövették az első és talán legnagyobb hibát. Igaz ugyan, hogy a tettes módszerei kísértetiesen hasonlítottak az 1880-as évek whitechapeli gyilkosságaihoz, mégis végzetes hiba volt életre kelteni a Hasfelmetsző mítoszát. Az ügyet egy régi vágású nyomozó, Jim Hobson kapta meg.

Majd tíz évre rá Los Angelesben egy másik sorozatgyilkos kezdte újraértelmezni az amerikai álmot. Az ő esete sokkal szövevényesebb volt, nem véletlen, hogy a “Bulldogok” néven ismert gyilkossági csoport indított hajtóvadászatot ellene. Róluk illik tudni, hogy szinte sosem mondanak le egyetlen esetről sem, s húsz éves gyilkosságokat is képesek kinyomozni. Az ügy Gil Carillo asztalán landolt, aki akkor még újoncnak számított, s kollégái nem sokat néztek ki belőle. Az első két áldozat (1985) ázsiai nő volt, mindkettőt egy 22-es kaliberű pisztollyal lőtték le. Bár voltak hasonlóságok, Carillo nem tett felelőtlen és elhamarkodott kijelentéseket. Bölcs dolog volt, mert ezt követte egy kettős gyilkosság, ahol egy idősebb házaspárt öltek meg, a gyilkos ezúttal már szexuális erőszakot, csonkítást is alkalmazott és rablásra utaló jelek is voltak. Ő is egy cipőnyomot hagyott a zsaruknak.

A yorkshire-i rendőrség felismerte ugyan, hogy a cipőnyomok fontos bűnjelek lehetnek, mégsem ezen a nyomon indultak el. Az amerikai kollégák viszont az egyik legfontosabb tárgyi bizonyítékként kezelve csaptak le az övékre. Egész a gyártóig mentek, értékesítési adatokat vizsgáltak, míg egyetlen darabra szűkítették a kört.
Az angolok szemellenzőt húztak, s innentől kezdve  a “Hasfelmetszőt” keresték. Amerikában viszont más gyilkosságokat is figyeltek, összefüggéseket keresve egy akkoriban zajló gyerekrablás sorozattal és a hegyi fojtogatóval, aki szintén ekkor szedte áldozatait. Különös, de mindkét nyomozás az ötödik áldozat után vett lényeges fordulatot. Az angolok meggyőződése-miszerint a gyilkos prostituáltakra vadászik-, azt sugallta, hogy mindenki más biztonságban van. Elméletük az ötödik áldozatnál borult is. Egy diáklány következett, aki a szüleivel élt és rendes munkája volt. A rendőrség mégis kitartott a maguk kovácsolta sztori mellett, azt hitték, emberük csak elvétette áldozatát. Újabb nyomozó került képbe, George Oldfield, aki még az előzőeknél is alkalmatlanabbnak bizonyult a feladatra.

Los Angelesben is az ötödik gyilkosság után fordult komolyabbra az ügy. Ekkor társult Gil Carellohoz Frank Salerno, aki öreg róka volt a Los Angelesi seriffhivatal gyilkossági osztályán. Aprólékos, fegyelmezett és alapos nyomozó hírében állt, így az emberek megdöbbenéssel fogadták, hogy Frank egy zöldfülűvel folytatja a nyomozást.
Mindkét gyilkos hagyott túlélőket. A Hasfelmetsző következő áldozata csodával határos módon megmenekült, így akár tökéletes szemtanú is lehetett volna, csakhogy ő olyan agykárosodást szenvedett, amire az agya resetet nyomott és minden emléke törlődött. Az Éjszakai vadász túlélői viszont pontos fantomképet adtak a profilozók kezébe. Rendkívül összetett és nehéz ügy volt, mert a tettes többféle módszert és eszközt használt, korra, nemre való tekintet nélkül, randomszerűen ölt. A két rendőr már napi 17-18 órát dolgozott, LA megye összes megoldatlan gyilkosságába beleásták magukat. Gil és Frank 200 embert állítottak az ügyre, hogy a legapróbb részletekig mindent kivizsgálhassanak, de a média csúnyán belerondított. Lehozták az ügyeket, amit persze a gyilkos is láthatott, olvashatott. Lauren Ericksonnal, az NBC tudósítójával többször is meggyűlt a bajuk. Mikor a legfontosabb bizonyítékról, a cipőnyomokról kérdezősködött, nagy bajban voltak, tudták, ha a gyilkos cipőt vált, bukik minden.

Hasfelmetsző ügyében nem a média, hanem a polgárok hátráltatták a rendőri munkát. Hiába rendeltek el a nők számára kijárási tilalmat, ők elnyomásként élték meg, s feminista tüntetéseket, felvonulásokat szerveztek.
Közben a rendőrség aprólékos, ám kevésbé célravezető módszereket alkalmazott: minden (zömmel hamis és használhatatlan) információt feljegyeztek, ez emberfeletti papírmunkával járt, s rengeteg időt vett igénybe, ami ráadásul sehová sem vezetett, a gyilkos pedig tovább ölt. Egy ötfontos bankjegy volt az eddigi legtökéletesebb nyomuk, ami sorszáma alapján lenyomozható lehetett volna, de kezdték felélni erőtartalékaikat. Szerencséjükre egy újabb túlélő bukkant fel, aki mindenre emlékezett, s nekik is meglett az első fantomképük. Gyűltek a bizonyítékok, de a rendőrség egy helyben toporgott. A gyilkosságokban pedig már rég nem volt következetesség, pedig a gyilkos egyre óvatlanabb és vakmerőbb lett, több esetben is visszatért a holttesthez. Számos használható nyommal a kezükben ők még mindig egy mítoszt kergettek.Gil és Frank munkáját nem csak a média, a rendőrség is keményen hátráltatta. Fontos tárgyi bizonyítékokat hagytak megsemmisülni pusztán hanyagságból, máskor a rendőrök, újságírók, katasztrófaturisták járkálták össze a helyszínt. A legnagyobb problémát talán az jelentette, hogy egy ügyön egyszerre több szerv is dolgozott, de együttműködés helyett az információkat eltitkolták egymás elől, s kolléga helyett riválist láttak a másikban. A médiának köszönhetően a gyilkos fegyvert, cipőt és vadászterületet is váltott. Nyilvános sajtótájékoztatón ajánlottak jutalmat a nyomravezetőnek, kiszivárogtatva ezzel a legbizalmasabb információkat is. Hiába folyt profi-, vagy amatőr módon a két nyomozás, végül mindkét gyilkost a véletlennek köszönhetően sikerült elkapni.Megdöbbentő volt, ahogy az angolok egy mítoszra építették fel az elméletüket, ami teljesen elhomályosította a nyomozást, pedig az orruk előtt zajlott minden. A gyilkost öt év alatt kilenc alkalommal kérdezték ki, de mivel nem stimmelt az akcentus, kizárták a gyanúsítottak közül. Amerikában pedig hiába kezelték mindvégig helyén az ügyet, s jártak forró nyomon, a nyomozóknak a gyilkos mellett még a médiával és a hatóságokkal is meg kellett harcolniuk.
A maga idején mindkét ügy nagy hatással volt az emberek életére. Tömeghisztériát, lincshangulatot teremtett. A pszichiáterek a gyermekkorban keresték a válaszokat. Ami a büntetésüket illeti, azon is lehetne vitatkozni, mert ugyan ki dönti el, mentség lehet-e bármire az őrület, a gyermekkori trauma, vagy a környezet. S mi jelenti számukra a legnagyobb büntetést? Miután a történelem során az ilyen embereket leginkább a hírnév motiválta, azt hiszem, a legnagyobb büntetés számukra az, ha örökre elfelejtjük őket.

Hasfelmetsző: 

Éjszakai vadász-Hajsza egy sorozatgyilkos után:

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Egy hollywoodi kasszasiker és a The Boys sorozat pár rubeles verziója
Következő cikk A hét röhögései (371.)