Fontos vagy nekem (I Care a Lot), rendező: J Blakeson, forgatókönyv: J Blakeson, főszereplők: Rosamund Pike, Peter Dinklage, Dianne Wiest, angol krimi-dráma-thriller, 118 perc, 2020.
Valószínűleg nem ez a film lesz J Blakeson életművének legkiemelkedőbb darabja (bár karrierje eddig sem volt acélos), azt sem állítanám, hogy túlságosan megdolgoztatja az agyunkat, a Fontos vagy nekem úgy a feléig élvezhető, de onnan aztán sehová sem tart. Az hamar világossá válik, hogy egy feminista filmmel van dolgunk. Két nagyon siker- és pénzorientált nő építgeti kétes dicsőségű karrierjét, ketten-a-világ-ellen, valami félelmetes erővel taposva át mindenkin.
Marla és Fran érvényesülése „példaértékű”, azt mantrázva, hogy ha elég tökös vagy, bámulatos karriert futhatsz be nőként, gyakorlatilag kizárólag a szerencsére alapozva is. A sztorit megfejelték azzal, hogy ők a munkán kívül is egy párt alkotnak. Minden erős nő mögött egy még erősebb nő áll, ez jön át a film minden jelenetén, de mielőtt e gondolat hallatán -hogy semmilyen szinten nincs szükségünk férfiakra-, a hányinger kerülgetne, lépjünk túl az amazon életérzésen és nézzük, miről is van itt szó?
Fogalmam sincs, Amerikában hogy megy ez, de a magyar törvények értelmében, ha valakinek nincs örököse, ha valakinek senkije sincs, akkor az állam válik azzá, ergo a hagyaték az államot illeti. A Fontos vagy nekem ezt a kellemetlen szituációt próbálja eladni nekünk, amire vevők is lennénk, mert nem nagyon emlékszem olyan filmre, ami kifejezetten ezt a témát boncolgatná. Fekete komédia és szatíra…ezekkel a szavakkal promózzák a filmet, de sajnos a fentieket ez a film még csak nyomokban sem tartalmazza.
Pedig egészen jól indul a történet, amely ismét bebizonyítja, hogy az emberi leleményesség- s pofátlanság határtalan. Egy egész intézményt lehet e tulajdonságokra építeni. Jelen esetben szélhámosaink az egyik legkönnyebben manipulálható, legbefolyásolhatóbb korosztályt, az idős embereket veszik célba. Az ő „védelmük érdekében”, gyakorlatilag bűnszövetkezetben működve, kéz-kezet-mos alapon törvényes keretek közé szorítva lopják meg őket. S ha egyszer orvosi szakvélemény is van arról, hogy valaki gondozásra szorul, akkor ezt elég nehéz bárkinek is megcáfolnia. De hogy lesz ebből haszon?
Marla Greyson (Rosamund Pike) egy igazán visszataszító, ám jövedelmező munkát választott magának. Az ő hivatása a gondoskodás, csakhogy nem a szó klasszikus értelmében véve, ez inkább öngondoskodás. Ügyfelei olyan idős emberek, akik nem önként választották gyámjául őt, hanem ő vadászta le őket. A legtöbbjüknek családja van, akik potenciális örökösökként még bőven játékban vannak, de egy Marla Greyson kaliberű „tigrissel” szemben csekély az esély, hogy bármit is lássanak az őket megillető örökségből. Marla ugyanis arra gyúr, hogy míg a gondnoksága alá helyezett páciensek egy otthonban vegetálnak, addig ő pénzzé teszi értékeiket, legyen az ingó– vagy ingatlan, s az abból származó nyereséget kis ide-oda jattolás után saját számlájára utaltatja. A gondozása alatt álló „szerencsések” és hozzátartozóik tehát legfeljebb az ingatlan hirdetésekben látják viszont az őket megillető örökséget.
Ráadásul Marla tejhatalmat élvez a páciensei felett, megfosztja hozzátartozóikat a látogatás jogától is, ha veszélyeztetve érzi helyzetét, emeli a tompító hatású gyógyszeradagjukat. Marla úgy osztja férfi felettesének ezeket az utasításokat, hogy az köpni-nyelni nem tud (mondjuk sanszos, hogy ő is részese lesz a páciens vagyonának). Teszik mindezt tehát a törvény nevében egy korrupt orvos és egy befolyásolható, megvezethető bíró segítségével. Előfordul az is, hogy valaki még idő előtt távozik az élők sorából, ekkor viszont kénytelen a törvényes örökösöknek fizetni. De pár telefon és máris övé a jackpot: egy bizonyos Miss Peterson (Dianne Wiest) személyében, aki gyermektelen, egyedülálló, és ráadásul dúsgazdag. Csakhogy Marla ezúttal rossz kosárban kotorászik. Először is Miss Peterson sem az, akinek Marla gondolja, és az idős hölgy alvilági kapcsolatainak tagjai hamar kopogtatnak is nála.
Egy kellemetlen beszélgetés az orosz maffiavezér ügyvédjével (Chris Messina) sem kelt egy szikrányi félelmet sem benne. Már bocsánat, de mennyire kell szőkének lenni ahhoz, hogy a maffiával akarj újat húzni, ráadásul úgy, hogy nem játszol tiszta lapokkal. És innentől kezdve nem tudtam igazából komolyan venni ezt a filmet.
Az érzést csak erősítette a maffiavezér (Peter Dinklage) karaktere. Határozatlansága, gesztusai inkább nevetségessé teszik, mint félelmetessé. (A dühkitöréseit a falhoz csapkodott smoothiekkal vezeti le). De az egész csapata is szerencsétlenekből áll, sehol egy kemény kötésű verőember, vagy legalább egy Penge Borisz kaliberű fickó. A helyzet az, hogy ezeket a tulajdonságokat ebben a filmben a nők kapták. Szóval itt van Marla, nyakig a bajban, de szembeszáll az orosz maffiával is.
Van tehát feszültség, és nem állítom, hogy egy percig is untam volna, hisz végig sikerült fenntartani az érdeklődést. Inkább az elvarratlan szálak azok, amik zavaróak. Nem tudjuk meg például, hogy pontosan mennyire volt benne Miss Peterson a maffia ügyeiben, önszorgalomból, vagy csak a fia révén lett gazdag? Az sem derül ki, hogy a bíró is összejátszott-e Marlaékkal és az egész egészségügyi gépezettel, vagy tényleg ennyire naiv, de ha utóbbi, akkor meg nagyon hiteltelen. És azt is nehéz elhinnünk, hogy ennyire könnyű lenne ma elhurcolni valakit a saját otthonából, ráadásul fényes nappal. A sztori így több sebből vérzik. Sok apróságba lehetne még belekötni (egy bérgyilkos nem vesz észre egy világító telefont egy sötét garázsban), de nem szeretném tovább cincálni a filmet.
Amiért érdemes egyszer megnézni, na az Rosemund Pike zseniális alakítása. Tenyérbemászó, rendkívül irritáló pókerarca tökéletes választás volt a szerepre. A tekintetével ölni tudó szociopata karaktere még mindig jól áll neki. Azt ugyan nem tudom, mi volt azzal az alkotók célja, hogy az orosz maffia szerepét ennyire messzire lőtték a sztereotípiáktól. Tényleg csak a klasszikus banánhéjon elcsúszó jelenetet hagyták ki, szóval ezt a vonalat még emésszük.
Összességében adott egy egészen eredeti sztori, amiből talán többet is ki lehetett volna hozni, mert ez inkább nevetségesre, mint viccesre sikerült. Azon még agyalhatunk, hogy mit akar ez a film üzenni a nézőnek? Hogy nyugodtan gázolj át másokon, mert csak így juthatsz előre? Így lesz meg az amerikai álom? Mert ugye itt nincs a bűnnek vonzata, szóval sajnos ez sem derült ki számomra. Ez most nem égett a retinánkba, ettől független Pike alakítása miatt megért két órát az életünkből.
