Fejlesztő: Petums; Kiadó: Petums; Platform: PC
Egy varázslatos utazásra hív az egyedi technikával, minimális stábbal összerakott klasszikus kalandjáték.
Mindig is csodálattal tekintettem azokra a kedves őrültekre, akik hajlandóak időt és pénzt nem sajnálva egy kitűzött cél érdekében szinte mindent feláldozni. Ilyen műfaj a stop motion animációké is, amelyet az én generációm számára a Tim Burton féle Karácsonyi Lidérnyomás, no meg a klasszikus TV Maci tett örök élménnyé. Abszolút pepecs egy ilyen produkciót elkészíteni, hiszen képkockánként kell a beállított jeleneteket egyesével megalkotni, hogy utána a mozgóképen kelljen életre az anyag. Persze a digitális technika sokat segít manapság, de a módszer nem lett így sem pofonegyszerű.
A Papetura ráadásul nem csak szimplán egy stop motion technikával készült játék, hanem a szereplők és környezetük is papírból lettek elkészítve. Vagyis, olló, ragasztó és társaik voltak a készítő Tomasz Ostafin (Petums) segítségére a 3D modellező programok mellett. Az eredmény egy igencsak impozáns mesevilág lett, elég csak a játék képeit és trailerét megnézni, hogy belássuk: elképesztő hangulat árad belőlük. Mindennek persze ára is van, a játék nagyjából hat évig készült.
A történet (anélkül, hogy sokat árulnék el róla) a klasszikus jó és rossz csatájáról szól. Kössünk új barátságokat, akik mellett álljunk is ki és közben mentsük meg a világot. Főhősünk, Pape tulajdonképpen egy pergamen, aki egy különös virág börtönben sínylődik, mígnem sikerült onnan kiszabadulni (így indul a történet). Ennél többet azonban nem szívesen árulnék el, ugyanis nagyjából két óra alatt a végére is érhetünk, így félő hogy minden poént lelőnék. Legyen elég annyi, hogy egy varázslatos utazásban lesz részünk és nemcsak vizuálisan, hanem füleink is el lesznek kényeztetve. Erre a garancia Tomas Dvorak (Floex) neve, aki egy másik zseniális cseh fejlesztőcsapatnak, az Amanita Designnak a Machinarium, illetve Samorost sorozatai kapcsán lehet ismerős, azok zenéjét szerezte.
A játékstílus végletekig leegyszerűsített point and click. Alig pár tárggyal fogunk operálni, a cél leginkább mindig az adott képernyőről való továbbjutás megoldása, nagyon kevésszer lesz szükségünk helyszíneket újra felkeresni. Az egyik nagy példakép az 1996-os The Neverhood volt, ami a már említett vizualitás és technikai megvalósítás mellett gyakran a fejtörők nehézségében is megmutatkozik.
A Papeturát abszolút ajánlani tudom azoknak, akik kalandjátékos vénával rendelkeznek, de nem bánják, ha nincs egy kimondott történet a szájukba rágva. A művészi hatás mind látnivalók, mind az audio fronton kiemelkedő, sőt lebilincselően szép. Egyedül talán a hosszba tudnék beleköti, ez viszont meg érthető, ha a minimális stábot és a munka nagyságát tekintjük. Illetve hogy párszor, amikor már sokadjára próbálkozunk egy adott feladattal, azért jól jönne ha karakterünk gyorsabban mozogna, vagy duplakattal azonnal elhagyhatná az adott képernyőt, s nem kellene újra és újra “végigszenvedni” az amúgy gyönyörűen kivitelezett stop motion animációkat (bármennyire is jók, amikor tizedjére látja az ember rövid időn belül, akkor már frusztrálni fogja). Ezeket leszámítva szinte kötelező házi feladat a játék végigjátszása, már csak azért is hogy az ilyen projekteket támogassuk, hiszen még csak nem is kerül eszeveszetten sokba (mindössze 10 euró).
Legutóbb ezzel játszottunk:
