Driveways, rendező: Andrew Ahn, szereplők: Brian Dennehy, Lucas Jaye, Hong Chau, amerikai dráma, 83 perc, 2019 (12)
Szeretnivaló film egy valószínűtlen barátságról és arról, hogy tanuljuk meg igazán élni az életet
Vannak filmek, melyeket a legtalálóbban ahhoz a kellemes, jóleső nyári szellőhöz lehet hasonlítani, amely nem kavarja fel a port, nem hoz magával esőt, sem semmiféle túlzott izgalmat, de olyan kedvesen simogat, hogy egyből jobban érezzük magunkat. Nos, a Találkozások éppen ilyen film. Szelíd, kedves és emberi, a tavaly elhunyt Brian Dennehy pedig annyira elképesztően jó és szerethető benne, hogy azt kívánjuk, bárcsak azonnal beköltözhetnénk a szomszédjába…
A jelen Amerikájában járunk. Az egyedülálló anya, Kathy és nyolcéves kisfia, Cody egy kisvárosba érkeznek, hogy kipakolják, rendbe tegyék, majd meghirdessék Kathy nemrégiben elhunyt nővérének házát. A nő szobáról szobára haladva jön rá, mennyire keveset tudott a testvéréről és milyen nagyon eltávolodott tőle az évek során, a félénk Cody pedig szembesül vele, hogy ezen a környéken sem igazán találja a helyét a gyerekek között. Ám akkor – miután az egyik utcabéli asszony unokáival való időtöltés csúfosan végződik – váratlanul összebarátkozik a szomszédban élő öregúrral, Dellel. A koreai háborúban szolgált, özvegy veterán katona és a koreai származású kisfiú napról napra közelebb kerülnek egymáshoz, s mire véget ér a nyár, mindketten rengeteget tanulnak és kapnak egymástól.
A szomszédok közötti viszony igen hálás és kedvelt téma – gondoljunk csak az olyan vígjátékokra, mint a Dennis, a komisz (Dennis the Menace, 1993), a Jószomszédi iszony (Duplex, 2003), A szomszéd nője mindig zöldebb (Grumpy Old Men, 1993) vagy Az ember, akit Ovénak hívnak (En man som heter Ove, 2015). Gondolatiságát és elmélyültségét tekintve ez utóbbihoz hasonlít a legjobban a Találkozások, amely ugyancsak az élet szépségére hívja fel a figyelmet, s empatikusan és őszintén mutatja be hősei mindennapjait és mindennapi küzdelmeit.
Egyszerű embereket látunk hétköznapi problémákkal, de nem is ez az, amit olyan fontos hangsúlyozni, hanem az, hogy ezek az emberek messzemenőkig igazinak tűnnek. Hannah Bos és Paul Thureen forgatókönyvének legnagyobb bravúrja kétségkívül a karakterkidolgozás. Kathy, Cody és Del összetett és rétegzett karakterek, s mindhárman bejárják a saját útjukat, megtanulják a maguk leckéjét, tehát egyikük sem csak azért van, hogy általa újra és újra tovább lendüljön a cselekmény, hanem – többek között – azért, hogy új nézőponttal, érzelmekkel és tapasztalatokkal szolgáljon. És ez nagyon jót tesz a filmnek.
Az már szinte csak hab a tortán, hogy a forgatókönyvírók az olyan apró, jelentéktelennek tűnő, a hitelességhez és az érzékletességhez azonban nagyon is hozzájáruló részletekre is hatalmas figyelmet fordítottak, mint például Kathy azon éjszakájának bemutatása, amikor egy kis időre „kiszökik” szórakozni egy bárba, ahonnan aztán viszonylag hamar, egyedül és józanul tér haza, majd lefekszik aludni a kisfia mellé. Ez csak egy rövidke jelenet, mégis rendkívüli ereje van, hiszen pillanatok alatt árnyalja Kathy karakterét és rámutat, hogy nem egy feddhetetlen, önmagát teljes mértékben feláldozó édesanya, hogy nemcsak anya, hanem egy egyedülálló és némiképp magányos nő is; egy hús-vér ember.
A valószerűség, a hitelesség egyébiránt kulcsfontosságúak ebben a filmben, ugyanis nincs semmi, ami elvonhatná a figyelmet az esetleges hibákról, hamisságokról. Ki Jin Kim operatőri munkáját visszafogottság, szembetűnő egyszerűség jellemzi, Jay Wadley zongorára és vonósokra komponált partitúrája – amely Erik Satie szerzeményeit idézi – pedig finoman megbújik a háttérben, szóval igen könnyen kiszúrnánk, ha a forgatókönyv, a dramaturgia, a szereplők személyiségrajza vagy a színészi játék akár csak közepes lenne. De szerencsére egyik sem az.
Hong Chau nagyon eltalált, érzékeny, mérték- és kissé távolságtartó játékkal formálja meg Kathy karakterét, a 2020-ban elhunyt Brian Dennehy – aki az első Rambo–mozifilm (1982) Teasle seriffjét alakította, valamint olyan emlékezetes filmekben tűnt fel, mint a Ne féljünk a farkastól! (Never Cry Wolf, 1983) vagy a Trükkös halál (F/X, 1986) – pedig végtelenül szeretnivaló és emberi a magányos veterán szerepében, aki messziről nézve kérges szívű öregúrnak tűnik, de amint belépünk a tornácára, kiderül róla, hogy egyáltalán nem az. Méltó partnere a Codyt életre keltő Lucas Jaye, akire egyébként gyerekszínész létére igen nagy felelősség hárult. A Találkozások leginkább az ő nézőpontjából mesél, de azt kell, hogy mondjam, hogy igen ügyesen és magabiztosan igyekszik helytállni ebben a, mondhatni, kiemelt szerepben, illetve a legendás színész oldalán, és olyan természetességgel játszik, hogy se perc alatt elhisszük neki: ő a szomszéd kissrác, aki tényleg, akár a mi szomszédunk is lehetne.
Mellesleg az, hogy a Találkozások gyakran Cody nézőpontjából mutatja be az eseményeket, igencsak remek fogás Andrew Ahn rendező részéről, mivel ennek köszönhetően különleges hangulatot teremt, s gyermeki ártatlanságot, rácsodálkozást, nyitottságot és érdeklődést csempész a filmbe, ezzel pedig ösztönzőleg hat a nézőre. És ha már itt tartunk: bár a rendező érezhetően tanító szándékkal mesél nekünk arról, hogyan találhatjuk meg és fogadhatjuk el magunkat és a helyünket a világban, s hogyan próbálhatunk meg megbecsülni és megélni minden pillanatot, egyáltalán nem akar hatásvadász vagy didaktikus lenni. Inkább arra törekszik, hogy valósághű és őszinte képet fessen ezekről a hétköznapi emberekről. No, meg arra, hogy mindenféle nagy amplitúdó és izgalom nélkül is igazán megérintsen minket, hogy aztán a játékidő végén, amikor már mi is ott ülünk a lépcsőn Dellel és Codyval, úgy érezzük, átfúj rajtunk egy kedves, szelíd szellő és nem hagy maga mögött mást, csakis jó érzéseket.
