Spirál, rendező: Felméri Cecília, forgatókönyv: Felméri Cecília, szereplők: Borbély Alexandra, Bogdan Dumitrache, Kiss Diána Magdolna, Uhrik Dóra. Magyar filmdráma, 100 perc, 2020. (16)
Lélekhorgászat terminátorharcsákkal
Felméri Cecília első egész estés filmje izgalmas és fordulatos (kamara)drámának ígérkezett, amely sajnos önnön bátortalanságába bukott bele. A vidéken játszódó „misztikus” thriller nem tudta kiaknázni a zsánerében rejlő lehetőségeket, így egy túlságosan visszafogott és helyenként ellaposodó alkotást kaptunk, aminek ugyan megvannak a pillanatai, mégsem marad igazán emlékezetes, holott az utóbbi időben több rangos díjat is bezsebelt.
A moziszékemben elhelyezkedve lelkesen vártam a legújabb magyar nagyjátékfilmes bemutatkozást, hiszen mindig kíváncsisággal tölt el a feltörekvő alkotók szárnypróbálgatása. Már a mű nyitóképei meggyőztek arról, hogy minőségi munkával lesz dolgom. A vízfelszín visszatükröződésével felvett horgásztó látványa idilli környezet illúzióját kelti, hogy aztán az expozíció kirángasson bennünket a mesés táj gyönyöre okozta elvarázsoltságunkból.
Bence (Bogdan Dumitrache) apjától örökölt tóparti házába költözött párjával, Jankával (Kiss Diána Magdolna), ahol a férfi felmenőjének példáját követve próbál boldogulni biológiatanárból lett horgászként. A szerelmesek kapcsolata megélt már szebb napokat is, az elszigetelt otthonban töltött egyhangú hétköznapok pedig kiélezik a köztük lévő ellentéteket. Később Janka rejtélyes eltűnésével Bence életében feltűnik egy újabb nő, Nóra (Borbély Alexandra), akivel viszonyuk eleinte ugyan nagyjából kiegyensúlyozott, idővel mégis elhidegülnek egymástól.
A leírtak alapján a Spirál egy szimpla szerelmi drámának tűnhet, ám hamar rájövünk, ennél sokkal többről van szó. Az író, rendező csavart egyet az alapkoncepción, ami tovább fokozza a mozira általánosságban jellemző sejtelmes, klausztrofób atmoszférát. Az alkotás felénél kibontakozó fordulat a végkifejletig kíváncsivá teszi nézőt, ugyanakkor a cselekményben felmerülő kérdésekre egyáltalán nem kapunk válaszokat (mi lett az eltűnt apával, illetve miért döglenek a halak), ez a folyamatos bizonytalanság viszont inkább a közönség türelmét kezdi ki, mintsem növeli a feszültséget. Nem is beszélve a főhős narratív csavarra adott reakciójáról, amely annyira abszurd, hogy teljesen kizökkenti a nézőt az élményből (Hasonló problémamegoldást még soha nem láttam.).
A forgatókönyv hiányosságai nem csak a történet ívének kiegyensúlyozatlanságában, hanem a párbeszédek és a karakterek kidolgozatlanságában is tetten érhetők. A szereplők közötti beszélgetések nagyon erőltetettek, alig tudunk meg bárkiről bármit, és amilyen információval gazdagodunk azt is csak mellékesen, félmondatokból sejtetik. Ennek következtében a szereplők jelleme felszínes maradt, a színészek pedig – szituációtól függetlenül – borzasztó enerváltan és ridegen viselkednek. Ez alól képez kivételt a Köleséri Sándor játszotta haltelepítő, rajta és kínos szóviccein kifejezetten jól szórakoztam. A probléma csak az, hogy a főszereplőkről ugyanez már nem mondható el.
Borbély Alexandra még egész természetesen alakítja a – nemcsak pályázatírásban – segítőkész s jóindulatú Nórát, ellenben Kiss Diána Magdolna és Bogdan Dumitrache párosa néhol szürreálisan túljátszották a nyugalomba beleunt gerlepárt. (A Házassági történetben sem volt ennyire elhidegülve egymástól Scarlett Johansson és Adam Driver, pedig ott egy válást követhettünk nyomon.) Azt azonban elismerem, hogy Dumitrache kiválóan hozza a párkapcsolati gondjaival, önmagával és az elengedés terhével küzdő férfit, mindezt arcrezdülésekkel, hiszen végig tőmondatokban kommunikált, ahogy mindenki más. (Fekete Ernőnek is jár a dicséret, aki olyannyira kifejezőn adta a román színész hangját, hogy fel sem tűnt a szinkron.) A dialógusok egyszerűségét azzal lehetne indokolni, hogy ezzel kihangsúlyozták a szerelmi kapcsolatok kiüresedésének folyamatát, de a válaszok hiánya már zavaróvá, sőt mesterkéltté teszik az egészet.
A mű legalább hangulatteremtésben brillírozik, Réder György természetképei szemkápráztatók köszönhetően a csodás vidéki környezetnek, míg az előszeretettel használt (arc)közelik nyugtalanítóvá teszik az egyébként békés légkört. Továbbá kiemelt jelentőséggel bír az évszakok váltakozásának vizuális megjelenítése, amellyel párhuzamosan változik a karakterek viszonya is. A nyár felszabadult, s örömteli momentumokat hoz, ezzel szemben a tél az elhidegülést testesíti meg. Ezen kívül az érzelmi csúcspontokon a tóban elkezdenek dögleni a halak, ami olykor a konfliktusok kiváltója, máskor mellékhatása, ám ahogy haladunk előre a történetben egyre nehezebb lesz ezt eldönteni.
Mindezek alapján ebből simán lehetne egy pattanásig feszült egyhelyszínes thriller, csak a film (valamiért) nem meri felvállalni műfajiságát, nem kezd semmit misztikus világával, így bennragad saját rejtelmességének spiráljában. A lezárás bántóan súlytalan, holott volt benne potenciál bőven, csak nem szántak elég időt a részletek kifejtésére, valamint a karakterek mélyítésére. Szerencsére a tanulság most sem maradt el, de ez a végére már kevésnek bizonyult.
A kolozsvári rendezőnő első nagyjátékfilmes próbálkozása érzelmekben gazdag és gyönyörűen fényképezett, ámde bátortalan darab. A Spirál az elengedésről, az emberi kapcsolatok kiüresedéséről, végességéről vagy épp a mindennapok egyhangúsága okozta kiábrándultságról szól. Minden megvolt benne, ami igazán egyedivé és átütővé tehetné, mégsem tudta megugrani egy átlagos suspense mozi szintjét – lagymatag befejezése, alulírott dialógusai és karakterei miatt. Hibái okán úgy vált óriási lehetőségből kihagyott ziccerré – ami már a moziteremből kilépve keserű szájízt hagy maga után –, hogy közben apró változtatásokkal és egy kiforrottabb forgatókönyvvel sokkal jobb lehetett volna.
