Fejlesztő: Variable State; Kiadó: Annapurna Interactive; Platform: PC, Xbox One, Xbox Series X|S, PS4, PS5, Nintendo Switch
Három izgalmas különálló történet, melyek a végén mégis egy helyre futnak ki. A Last Stopot játszani nem nagyon kell, de ennek ellenére jól szórakozhatunk.
Nagyjából 5 éve robbant be a semmiből a kalandjátékok piacára a Virginia és sikerült is rögtön magának elég nagy rajongótábort kovácsolnia. Pedig az FBI-os hölgy kalandjai nem voltak annyira kiemelkedőek semmilyen szempontból, viszont talán az egyedi stílusú grafika és a különös, egyszerre az X-aktákra és a Twin Peaksre hajazó hangulatával sokakat levett a lábáról. Most megérkezett a második játék, amelyre már a startkor sokkal nagyobb figyelem irányult.
Mivel viszonylag későn jutottunk a teszteléshez, volt idő mások véleményét is elolvasni. Sokan bírálják a Last Stopot, hogy sokkal inkább egy sztori, sem mint játék. Amellett hogy ez egy kicsit igaztalan – hiszen mennyiben nyújtott többet a Quantic Dreams bármelyik játéka (azok is többnyire interaktív mesék voltak), – egy kicsit jogos kritika is. Sokszor fogunk elgondolkozni egy-egy játékelemnél, hogy ez vajon csak időhúzásból került bele? No de minderről picit később.
A történet két fiatal ártatlan csínytevésével indul, a nyolcvanas években (ellopják az egy rendőr kalapját). A rövid üldözés után során a páros a metró egyik eldugottabb szegletébe menekül, ahol találkoznak egy rejtélyes idegennel, aki megnyit egy időkaput. Sokat gondolkodni nincs idő, vagy elmenekülnek az ismeretlenbe, vagy maradnak és felelniük kell tettükért. Egyikük beugrik, másikuk leblokkol és a rendőrök karmaiba csúszik. Az izgalmas felütés után viszont egyből ugrunk egyet az időben és napjainkban folytatjuk. Ráadásul nem is egy, hanem három történetszálon. Ami közös, hogy a prológussal egyetemben mindegyik Londonban, vagyis annak egy alternatív változatában játszódnak.
Az elsőben John lesz a főszereplőnk, aki egyedül neveli kislányát, és nem túl izgalmas a munkája, valamint nem túl rózsás az egészségi állapota. Egy szerencsétlen baleset következtében testet cserél a fiatal, hebrencs szomszéd fiúval, amely számtalan mókás jelenet forrása lesz. A második szál Meenáról szól, aki annak ellenére, hogy nő és anya, a legkevésbé mutatja ki az ilyenkor szokásos jegyeket. Egy hírszerző cég egyik menő ügynöke, így nem csoda hogy a gyereknevelés is inkább a férjre hárul, ő maga inkább a karrierjének szenteli életét, no meg édesapjának. Mivel az öreg fura kalandokba csöppen, magánnyomozásba kezd. Donna a harmadik hősünk, egy igazi tinédzser, ennek a korosztálynak a nagy problémáival. Szívesebben tölti szabadidejét barátaival, mint a családdal, pláne, amikor kifigyelnek maguknak egy rejtélyes idegent a környéken, aki rendszerint rengeteg embert visz fel a lakására, ám senki nem jön ki onnan.
A három történetnek látszólag semmiben nincs köze egymáshoz (se történetileg ,se hangulatban), de nem téved nagyot az, aki arra tippel, hogy a szálak valahol összeérnek. Egészen pontosan a hetedik fejezetben, az előző hat során mindegyik szereplővel lesz egy-egy találkozásunk. A váltás segít abban, hogy változatos legyen a sztori, habár mindenkinek meglesz a kedvence, legtöbbeknek valószínűleg a Paper Dolls című etűd, vagyis a testcserés páros mókás kalandja.
Na de akkor térjünk át a játékmenetre, vagyis ne, mert tényleg nincs túl sok mindenről beszélni. Alapvetően rengeteg párbeszédet fogunk látni, hallani és mivel a történet szerintem érdekes, valamint a szinkronszínészek nagyon jól alakítanak, ezért ezzel nincs gond. Azzal már inkább, hogy a többször is jelentkező elágazások a feleletekben nem igaziak, gyakorlatilag mindegy hogy mire bökünk, ugyanoda lyukadunk majd ki. Ugyanez igaz a nagy ritkán előkerülő QTE részekre, amikor gyors gombnyomkodással kell megoldani egy helyzetet: semmi nem történik, ha rontunk. A minijátékok legalább tényleg visznek egy kis színt a tennivalókba, de inkább csak kikapcsolódásra színesítésre valók, sem mint bármilyen kihívást támasztanának.
Ha lehet folytatni a kritizálást, akkor a látvány terén is van mit megemlíteni. A grafika ugyan nagyon karikatúra szerű, ami nagyon is jól áll a játéknak, sőt kifejezetten izgalmassá teszi (csakúgy mint az elődnél), de sajnos animációk terén meglehetősen béna megoldások, vagyis túlságosan is viccesre vett mozgások társulnak hozzá. Mindez még talán a John és Jack csetlésénél-botlásánál még illesztett is, de a többi sztori, komorabb, vagy sci-fisebb történéseihez nem annyira illik. Ami még sokaknak fel fog tűnni, hogy feleslegesnek fogjuk érezni a sok mászkálást. A legtöbb párbeszéd emígy van színesítve, vagyis beszélgetés közben haladnunk is kell, pedig szívesebben dőlnénk hátra és néznénk a műsort, ha már izgalmas dolgokat nem kell tennünk (amúgy is sokszor egyáltalán nem világos, hogy merre is kellene indulnunk) – lehetnének ezek részek automaták.
Talán úgy tűnik a cikkből, hogy elégedetlen vagyok a játékkal, de igazság szerint erről szó sincs. Ha az ember nem túlzott elvárásokkal veselkedik neki és megelégszik simán egy izgalmas sztorival, érdekes karakterekkel, akkor jól fog szórakozni. A grafika maga is nagyon vonzó, az elhangzó dallamok nemkülönben megadják az alaphangot, tényleg mintha egy jó filmet néznék, csak hát játékot nem kell annyira keresni. A végjáték is véleményes lesz sokaknál (természetesen van jó és rossz lehetőség), de megint csak azt tudom mondani, hogy érdemes végigjátszani a Last Stopot, hiszen nem csak az a fontos, hogy hová érkezünk el mint végállomás, hanem a megtett út szépsége is számít.
A legutóbb ezt teszteltük:
