Fejlesztő: Supermassive Games; Kiadó: Bandai Namco; Platform: PC, PS4, PS5, Xbox One, Xbox Series X|S
Eleinte csak közel-keleti diktátorokkal ijesztget a The Dark Pictures Anthology: House of Ashes, aztán az Alienekre hajazó horror fogócska lesz belőle.
A The Dark Pictures sorozat története két éve indult, amikor az antológia első darabja megjelent. A Man of Medan nem volt éppen minden hibától mentes, azonban a tavalyi Little Hope már sokkal jobban sikerült és levetkőzte a nyitó rész gyerekbetegségeit. Pedig a Supermassive Games oldaláról nem volt újdonság a műfaj, hiszen az az Until Dawn tette fel őket a térképre, amely alapvetően elindította őket ezen az úton.
Aki nem ismerné az imént említett játékokat, azoknak eláruljuk, hogy interaktív horror mozikról van szó, amelyekben némi mászkálás mellett a fő tennivalóink kényes döntési helyzetekben való választás és quick-time eventekben (amikor villámgyorsan kell egy adott gombot lenyomni) való helytállás. Az egyik egy hajón játszódik, ahol fiatalok kerülnek veszélyes kalandba kalózok ellenében, a másik egy elhagyatott, boszorkány járta faluban ragadt “osztálykirándulás” történetét eleveníti fel. Az egész őrület pedig egy a Sikoly filmekre hajazó felállással indult, ahol fiatalok bulizni indulnak egy elhagyatott hegyi nyaralóba, ahonnan semmilyen kapcsolat nincs a nagyvilág felé (természetesen éjszaka).
A produkciók értékét csak növeli (de legalábbis a felhajtást biztosan), hogy olyan sztárokat sikerült megnyerni eddig, hogy nevük mellett arcukat és hangjukat kölcsönözzék, mint Rami Malek, Hayden Panettiere, Shawn Ashmore, vagy Will Poulter. Az idei rész sem maradt húzónév nélkül, ezúttal Ashley Tisdale néz ránk meglehetősen baljósan a játék borítójáról, mert talán maga sem gondolta, hogy mekkora slamasztikába keveredik. A történet a kétezres évek elejére repít minket vissza, amikor az Egyesült Államok még javában hajkurászta Szaddám Huszeint és az iraki tömegpusztító fegyvereket. Egy speciális egység életébe nyerünk bepillantást, akik pont ilyen feladattól vezérelve csapnak le egy helyi pásztortanyára és keverednek fegyveres ellenállásba. A tűzharc során viszont váratlan fejlemény történik, megnyílik a föld és mindannyian egy elfeledett barlangrendszerben találják magukat. Akár folytatódhatna is a fogócska (és folytatódik is), de egy új szereplő lép be a játékba, mégpedig egy idegen faj, amely kapcsán az eddigi ellenfelek legkisebb problémájává törpül az egymással való torzsalkodás.
Meg kell valljam, hogy az eddigi témaválasztások közül a mostani áll hozzám a legtávolabb, ugyanis a military maszlag minden formája taszít. A problémát csak súlyosbítja, hogy a készítők látszólag inkább a hollywoodi blockbuster sémának szerettek volna megfelelni, így hihetetlenül ostoba és kétes döntéseket kivagyiság alapon meghozó katonákat pakoltak elénk, nem csoda hogy ha a szereplők közül nem nagyon lesz senki igazán szimpatikus. Persze lehet hogy egy kicsit szigorú vagyok, hiszen vannak morális kérdéseket boncolgató szálak is, de azért Oscar díjas vagy bármilyen más elismerésre méltó forgatókönyvet nem itt kell keresni.
A House of Ashes szakít egy fontos hagyománnyal. Az előző játékokban mindig volt egy régmúltban játszódó szál, amelyre időnként átváltott a narratíva. Nos mindez itt is adott, de meglepő módon csak a nyitányban kapunk belőle egy rövid szeletkét, aztán már egészen végig a modern időkben játszódik majd a történet. Ennek kapcsán – meg hogy végig egy helyszínen, vagyis a föld alatt játszódik a történet – kicsit rögtön kritizálnom kell a változatosságot. Bizony ilyen tekintetben mindegyik rész közül ez a leg egysíkúbb. Probléma azonban akad más is.
Amikor azt mondtam, hogy a Little Hope levetkőzte a nyitány problémáit, akkor olyasmikre gondoltam, mint a klausztrofóbiásan szűk terek, a láthatatlan falak vagy a csapnivaló kameraszögek. Rossz hír, hogy ezek újra visszatértek. Talán a kiszolgáltatottságot akarták a fejlesztők érzékeltetni, de amikor a szélesvásznú képernyőt amúgy is tovább szűkítő képarányban az így is lecsökkent látómező háromnegyedét az irányított karakter háta teszi ki, az nem frankó. Mindennek tetejébe borzasztóan lassan is is fordulnak, meg mozognak a szereplők, ami további frusztrációt okoz.
Hogy jót is mondjak, a látvány talán az eddigi legszebb, köszönhetően talán annak is, hogy immár az új generációs konzolok is támogatva vannak (meg is jelent a szokásos performance vs quality beállítás a grafikus settingsben). Sajnos azonban problémák itt is, így is akadnak. Gyakoriak a kései textúra betöltődések (amit a gyors SSD-k révén már nem várna az ember), más esetekben meg szimplán kidolgozatlan pár háttér (ajtók, oszlopok). A karakterek arca is még mindig tud fura lenni, habár ezen a fronton alapvetően dicséretes munkát végzett a csapat: a szájszinkron, az animációk, meg úgy általában az élethűség eléggé rendben van.
A játékmenet nem változott túl sokat, a történet jellegéből adódóan talán kicsit több a lövöldözés, meg úgy általában az akció, mint a fejtörők. Az átvezetők viszont egyértelműen túlsúlyban vannak, vagyis többet fogunk filmet nézni, mint gombokat nyomogatni. Amikor viszont mégis az utóbbi kerül előtérbe, akkor (talán épp a szűk területek miatt) gyakran adódik úgy, hogy a karakterek blokkolják egymást. Az egyik jelenetben sikerült olyan helyzetbe kerülnöm, hogy a szobából kivezető egyetlen ajtót elállta a társam. Mikor visszatöltöttem a legutolsó (és egyetlen) játékállásomat, megrökönyödve tapasztaltam, hogy csapdába kerültem, mert pont itt mentett a játék. Végül egy jó pár perces nyomakodásnak köszönhetően a fafejű haver hátrébb teleportált egy fél métert, amely révén már ki tudtam slisszolni mellette. Meleg helyzet volt, nem szívesen kezdtem volna újra miatta.
Az eddigiek alapján talán úgy tűnik, hogy nem tetszett a House of Ashes. Nos, mi tagadás, nem lett a kedvencem (részemről a két eddigi epizód között helyezkedik el félúton), de ha az ember félreteszi az előítéleteit, meg a magasabb elvárásait, akkor egy jó popcorn mozit kapunk, ráadásul interaktívan. S ez itt az igazi lényeg, hiszen most is van Shared Story (amikor egy baráttal online kiegészülve játszhatunk) vagy Movie Night (ahol pedig akár öten nyomulhatunk a kontrollert körbe adogatva). Ez pedig olyan egyedi élményfaktort jelent, amelyet semmi más nem tud megadni, szóval érdemes kipróbálni.
A stáblistát bámulva meg elgondolkodtam, hogy mi van, ha a Supermassive Gamesnél két brigád dolgozik vetésforgóban? Magyarázatot adna arra, hogy a mostani rész miért hasonlít jobban az elsőre és egyben reményt arra, hogy a következő megint jobb lesz. Apropó: ezúttal nem találtam credits utáni előzetest (mint eddig mindig), de ennek alighanem az az oka, hogy premier előtt teszteltünk (amiért ezúttal is köszönet illeti a forgalmazót). Minden bizonnyal a megjelenés után élesedik majd a trailer, így aznap, vagy kevéssel utána már megleshetjük a negyedik felvonás kedvcsinálóját. Addig is ha a Little Hope gyűjtői változatának szövet térképére nézek, az eddigi helyszínek mellett akad egy titokzatos negyedik, amelyet egy körző (vagy iránytű?) jelöl az Egyesült Államok Nagy-tavainak környékén.
Legutóbb ezt teszteltük:
