Red Hot Chili Peppers: Unlimited Love – kritika


rhcp 1Red Hot Chili Peppers – Unlimited Love (2022)

Warner Records Inc.

73 perc, 17 dal

John Frusciante visszatért!

Korunk egyik legsikeresebb rockzenekara, a Red Hot Chili Peppers hat év után új lemezt adott ki Unlimited Love címmel. Legfrissebb stúdióalbumuk ugyan meg sem közelíti a legendás Stadium Arcadium és Californication szintjét, mégis visszaadja a hitet, hogy egy közel négy évtizedes múlttal bíró banda is tud jó lemezt csinálni. Noha nincsenek rajta óriási szenzációk és melankolikus rockballadák, nosztalgikus hallgatni Frusciante szólóit, Kiedis kornyikálását, Flea bolondozását és Smith ütemes dobolását. Nem lehet véletlen a címadás sem, hiszen az RHCP legújabb albuma igazi szeretetbomba mind a rajongóknak, mind a zenekar tagjainak.

rhcp 3A Red Hot Chili Pepperst aligha kell bemutatnom a rockrajongóknak (vagy bárkinek), hiszen esetükben kétségkívül egy iskolaalkotó zenekarról beszélhetünk. Olyan slágereket köszönhetünk nekik, mint a Snow (Hey Oh), az Otherside, a Californication, a Dani California, a By the Way, a Can’t Stop vagy az Under the Bridge. Noha sikerdalok tucatját termelték ki fennállásuk óta, az RHCP mégsem nevezhető tucatzenekarnak. A rapet rockkal vegyítő összetéveszthetetlen hangzásvilág, az epikus gitár-és dobszólók, valamint a tagok energikussága emelik ki őket az átlag rockegyüttesek sorából. Megteremtették a funky rock műfaját és legendás albumaikkal rajongók millióinak okoztak örömet az utóbbi évtizedekben.

rhcp 2Az elmúlt tíz esztendőben azonban úgy tűnt, nem találják önmagukat, és 2016-ban ugyan kiadták The Getaway című albumukat, a lemezen inkább a fáradtság érződött, mintsem a fiatalos lendület. A frissességet természetesen nem lehet számonkérni egy lassan negyvenéves bandán, melynek tagjai már a hatvanat tapossák, a Getaway-ben a legtöbben mégis csalódtak. Holott ezen is akadtak slágerek (Dark Necessities) és emlékezetes dalok (Sick Love, Go Robot, Encore), hiányzott belőlük az az energia, ami még az I’m with You című 2011-es lemezüket is átjárta. Ennek oka egyrészt a már említett öregség, a megújulás hiánya és monotonitás. A másik és ezeknél sokkal égetőbb gond a gitáros, John Frusciante távolmaradása. Az 1992-ben drogproblémák és önálló szárnypróbálgatások miatt kilépett vezető gitáros helyét többen is betöltötték, ám John második, 2009-es kilépese után hosszabb ideig Josh Klinghoffer vette át szerepét a zenekarban. Egészen 2019-ig Klinghofferrel zenéltek, majd a Red Hot bejelentette, hogy Frusciante visszatér. A döntés óriási változásokat sejtetett, hiszen a vezető gitáros harmadik comebackjével esély kínálkozott arra, hogy a zenekar visszatérjen a régi szellemiségéhez.

Meghallgatva az április elsején megjelent Unlimited Love című albumuk számait úgy éreztem az RHCP újra hazatalált. Az új lemez visszatérés a klasszikus hangzásvilághoz és szólókhoz, az izgalmas stíluskombinációkhoz és a fiatalos lendülethez. Látszik, hogy turbó fokozatra kapcsoltak, mert bejelentették, világ körüli turnéra indulnak, melynek egyik állomása a budapesti Puskás Aréna lesz. Emellett 38 év után (végre) megkapták jól megérdemelt csillagjukat a hollywoodi Walk of Fame-en.

A zenekar újból rátalált saját hangjára és ez a lemezen lévő számokon is érezhető. Az albumnyitó Black Summer egy ízig-vérig Red Hot melódia, egyszerű, énekelhető szöveggel fülbemászó dallammal és brutális gitárszólóval. Ezt a muzsikát biztos slágernek szánták, viszont annyira nem emlékezetes, hogy felkerüljön a zenei toplisták élére. De azt meg kell hagyni, hogy a Black Summer simán lehetne bármelyik RHCP albumon. A 17 dalból álló nagylemezen vannak még emlékezetesebb és felejthetőbb darabok is, viszont egyikre sem lehet azt mondani, hogy töltelékdalok lennének. Elődjével ellentétben a lemez összes dalának helye van. Külön kiemelném a harmadik (és szerintem legjobb) számot, az Aquatic Mouth Dance-t, amin hallatszik, a srácok nagyon élvezték, hogy ismét együtt játszhatnak. Flea a csúcson pörög, néhol fúvosok is megszólalnak, a finálét pedig egy hatásos jazzszóló adja. Számomra egyértelműen ez volt az album csúcspontja, de azért még érdemes megemlíteni pár erősebb dalt a lemezről.

Ilyenek a Veronica, a Watchu Thinkin’,  a The Heavy Wing, a Here Ever After, a Poster Child és a These Are the Ways. Utóbbi azért izgalmas, mert ez a nóta megközelíti a korábbi stúdióalbumok katartikus slágerjeinek hangos és vad rockmelódiáit. A Poster Child pedig megidézi a Give It Away, a Dani California és a Zephyr Song rap-rock elegyét azzal a különbséggel, hogy a Poster Child dalszövege ebben a formájában kb. értelmezhetetlen. Ez kicsit sem meglepő, hiszen Kiedis sosem mélyenszántó szövegeiről volt híres és ez nem is baj, mert így szeretem őket.

Valójában egyik szám sem gyenge, sőt több kifejezetten emlékezetes lett, viszont az album ereje nem az újításokban rejlik – mivel közel negyven év után aligha fogják már újra definiálni magukat –, hanem abban a szeretetben és odaadásban, amivel azt elkészítették. Minden pengetésen hallatszik, hogy a srácok élvezték a felvételeket, öröm volt újból együtt játszaniuk, s Frusciante-n is érződik, hogy felszabadultan tért vissza a zenekarba.

A Unlimited Love nem felejthetetlen, s nem is katartikus élmény, mégis visszaadja a hitet abban, hogy egy együttes még közel négy évtized után is tud energikusan zenélni. Nem újultak meg, de visszatértek azokhoz funky, rap és klasszikus rock gyökerekhez, amik a Red Hot Chili Pepperst meghatározzák. Már csak azért is várom a budapesti koncertjüket, hogy láthassam a boldog arcukat, amint kilépnek a nagyszínpadra.8.szék

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Charlie Chaplin rengeteget futott a közönségéért
Következő cikk Kedvenc húsvéti filmes mémek: Jézust kereső Travolta, Alien tojás, csokinyúl Cumberbatch