Ahol a folyami rákok énekelnek

Ahol a folyami rákok énekelnek (Where the Crawdads Sing), rendező: Olivia Newman, producer: Reese Witherspoon, szereplők: Daisy Edgar-Jones, Taylor John Smith, Harris Dickinson, David Strathaim, Michael Hyatt, amerikai krimi, dráma, 125 perc, 2022 (16)

A láp gyermeke

2018 egyik legfontosabb bestsellere, az Ahol a folyami rákok énekelnek volt Delia Owens zoológus tollából. Sikerkönyv volt a szó legszorosabb értelmében. Nem csak egy kiadó kiáltotta ki annak hangzatos idézetekkel a New York Times-tól, hanem olvasói körökben is szájról szájra terjedt a híre. Az egyik legjobb barátnőm például a fél ismerősi körének ezt a könyvet vette meg karácsonyra, de nekem is addig rágta a fülemet, amíg el nem olvastam az észak-karolinai lápon felnövő fiatal lány viszontagságos életét.
Bár a könyv alapvetően krimiként hirdeti magát, mégsem a közepesen fordulatos cselekményével érte el a közönség szeretetét, hanem azzal ahogyan elmerült a természet és egy magányos lélek kapcsolatában. Olvasása közben mi is úgy érezzük, hogy a sásban gázolunk, térdig vízben araszolva, miközben körbevesz minket az állat- és növényvilág apraja-nagyja. Ez az utánozhatatlan atmoszféra pedig, tapasztalatból mondom, évek múltán is az olvasóval marad.

1969-ben egy esős nap után felfedezik egy észak-amerikai mocsaras, partvidéki kisváros egykori ünnepelt focisztárjának holttestét a lápon. Chase Andrews leesett a tűztorony hiányos rácsai között, ám nem tudni, hogy az eset véletlen baleset következménye-e vagy gyilkosság történt. A nyomozás és a népharag hamar a városka közelében, a természet sűrűjében egyedül lakó fiatal lányra Catherine Danielle Clarke-ra terelődik. A mindenki által csak „lápi lányként” ismert Kya már több, mint 10 éve él egyedül, amikor a családja utolsó tagja is elment otthonról. Vad pletykák és nevetséges feltételezések keringenek róla, minthogy félig farkas, vagy hogy ő a hiányzó láncszem az ember és a majom között. Kya csak kevesekre számíthat a helyiek közül, hiába áll kevés bizonyíték a nyomozók rendelkezésre, az előítéletek túl erősek a városiakban a különös lány ellen.

Pedig Kya inkább félénk, mint vad. Olyan valaki, aki a rámért sorscsapások közepette egész létezését azzal töltötte fiatal korától kezdve, hogy mindenáron megvédje magát a külvilág bántalmazásaitól és a maga kis fákkal, csapásokkal és folyamokkal tarkított buborékában békében együtt éljen a természettel. Egy szép és szabad szellem, aki a házát is madártollakkal, kagylókkal és növényekkel díszíti, valamint a róluk készült rajzokkal, amiket könyvbe is rendez idővel.

A mozi egyszerre felnövéstörténet, korrajz, természetfilm és krimi, ezt a sokféleséget nem is képes egyben tartani. A párbeszédek sokszor gyengék, a narráció sem állt a legjobban a történetnek, mert ezáltal válik giccsessé, a szerelmi történettel együtt, ráadásul a cselekmény is ellaposodott a játékidő közepe tájékán.

Ám a legnagyobb probléma, hogy képtelen úgy átadni azt a mindent átszövő hangulatot, ami a könyv legfőbb erénye volt. Természetesen a film idejének korlátai közé nehezen beszorítható a lassú építkezés, viszonylag gyorsan át kell ugranunk a gyerekkori éhezésen és az önállósodáson. Az idő rövidsége annak is a rovására megy, hogy elhiggyük hogyan maradhat életben egy 10 év körüli kislány a semmi közepén. Hiába időzik el a könyv azon, miként segített ebben apja tanításai az alapvető túlélési technikákról vagy a kisboltot vezető házaspár, Jumper és Mabel jó szándéka és szeretete, vagy a rákhalász fiának, Tate-nek a kedvessége, mivel nem jut rá elegendő képernyőidő, ezek csak röviden vannak érintve.

A könyv jelentős százalékát tette ki a lápi környezet megfigyelése és csodálata. Ám hiába kapunk számtalan természeti képet, nincs az a szemlélődés, ami lényegében Kya életének egészét jellemzi.

Viszont, nehogy csak negatívumokat mondjunk, mindenképpen adóznunk kell a főszereplőt alakító Daisy Edgar-Jones-nak, akinek minden riadt rezdülése egy külön történetet mesél el. A tárgyalótermi dráma is jól működik, David Strathairn által játszott ügyvédre mi is bátran rábíznánk magunkat. Valamint meg kell dicsérni a díszletet is, mert bár nem vállalták be az igazi szegénységét bemutatását, annyi élettel ruházták fel Kya kis házát, hogy szinte önálló szereplővé válik.

Így az Ahol a folyami rákok énekelnek nem képes megismételni a regény bravúrját, marad egy sablonos, de kellemes filmnek. Kiszakít a hétköznapokból, fontos dolgokról elmélkedik, ám az egyszeri néző nem biztos, hogy megérti, valójában mi okozta az eredeti sikerét. Mindezek ellenére az is tudja élvezni, aki egyáltalán nem olvasta az alapművet. Az egyik családtagom annyit jegyzett meg a mozi után pár órával: „milyen öröm néha olyan filmet látni, ami az életünkhöz, a világszemléletünkhöz ad hozzá”. Végszóként nem is tudok jobbat mondani, kell ennél több?