Night on Earth, francia-angol-német-amerikai-japán filmdráma, 1991, rendező: Jim Jarmusch, forgatókönyv: Jim Jarmusch, operatőr: Frederick Elmes, zene: Tom Waits, szereplők: Winona Ryder, Gena Rowlands, Armin Mueller-Stahl, Giancarlo Esposito, Rosie Perez, Isaach De Bankolé, Béatrice Dalle, Roberto Benigni, Paolo Bonacelli, Matti Pellonpaa, játékidő: 129 perc.
“Ez egy szomorú, gyönyörű világ, haver“
(Törvénytől sújtva, 1986)
A fenti idézet Jim Jarmusch egész életművét áthatja, tökéletesen jellemzi filmjei kettősségét, kontrasztos hangulatát, melyekkel sohasem a közönségsikert, vagy az eladhatóságot célozta meg. Mivel a rendező korai, minimalista alkotásai szívemnek kedvesebbek, ezért is választottam az Éjszaka a Földön című, ízig-vérig Jarmusch filmet. Régi cucc a ’90-es évekből, cinephileknek kötelező, de ajánlott mindenkinek, aki szereti még a tiszta filmeket, ahol a történet a nézők képzelőerejére hagyatkozva épül fel.
Jarmusch mindig is hű maradt a független film kínálta lehetőségekhez: alkotói szabadság, szokatlan beállítások, fekete-fehér képi világ, a cselekmények fölé rendelt párbeszédek, minimalista történet. Az Éjszaka a Földön szélsőségeivel hol megdöbbent, hol megmosolyogtat, miközben magában hordozza a rendező egyéb stílusjegyeit is: erős dialógusok, egyedi humor, minimalista képi világ, életszerű helyzetek, improvizatív jelenetek. Egy igazi anti hollywoodi mozi: vagy beleszeretsz, vagy tíz perc után elkapcsolsz.
A rendező ars poeticája, miszerint „Az élet szépsége a kis részletekben rejlik, nem a nagy eseményekben”, az Éjszaka a földön című munkájára is tökéletesen illik. A történet most sem tartogat katarzist, mondjuk Jarmuschnak ez sosem volt a vesszőparipája. A film eredetileg nemes egyszerűséggel a „lanewyorkparisromehelsinki” címet kapta volna. Nem mellesleg itt van velünk (bár ezúttal „csak” zeneszerzőként) a mélabú hercege, a zenei élet Bukowskija, Tom Waits is, aki egy erős alapozásként segít ráhangolódni az előttünk álló kis kamaradarabokra. Tom Waits és Jarmusch együtt igen erős szövetséget alkotnak, hisz rengeteg közös vonásuk van. Waits is egy rendkívül önazonos művész, önkifejezése teljesen egyedülálló, színpadi kellékei nagy részét roncstelepeken és bolhapiacokon guberálja össze, koncertjeit inkább a történetmesélésre építi, így saját szabályait követve lett világsztár, s ő az, akinek alighanem az univerzum leggyönyörűbb dallamait is köszönhetjük. Jarmusch személyes jó barátja és nagy tisztelője a zenésznek, mozifilmeken kívül – akárcsak Neil Young-gal és Iggy Pop-pal – zenei videóklipet is forgattak már együtt. A színpad Jarmuschtól egyébként sem áll távol, hisz fiatalon maga is egy punkzenekar tagja volt. Tom Waits is megér egy külön cikket, ezért inkább térjünk rá magára a filmre.
Léteznek olyan hétköznapi helyzetek, amikor idegenek közé kényszerülünk, rájuk kell hagyatkoznunk és bennük kell vakon megbíznunk. Az egyik ilyen szituáció a taxizás. Egyesek képesek hosszú perceken át elcseverészni a sofőrrel, és fordítva is, míg mások inkább bezárkóznak. Könnyebb ezt megtenni ma egy okostelefonnal a kezünkben, ám volt idő, amikor még nem voltak mobilok, amit kényszeredetten nyomogathattunk volna, míg megérkezünk úti célunkhoz. Maradt a felületes társalgás, a kínos csend megtörését szolgáló üres beszélgetések, bújhattuk az újságot, vagy egy könyvet, ha egyik sem volt kéznél, esetleg az ablakon bámulhattunk ki, ha nem volt kedvünk beszélgetni. A taxis-utas viszonya általában csak átmeneti, ezért sem megyünk bele mélyenszántó témákba, meg aztán „minek is, bármit is e kis időre“… Jarmusch pont erre a teljesen hétköznapi szituációra építkezve mutatja meg, hogy e pár perces együtt töltött idő idegenek közt is működhet, és a legmeglepőbb módon alakulhat.
Los Angeles, New York, Párizs, Róma, Helsinki (s a hajam még mindig tart…), öt nagyváros, ahol ugyanazon az éjszakán öt taxi rója az utakat, egyik utastól a másikig. Bár a forgatókönyv alig több, mint egy hét alatt állt össze, ez aligha észrevehető, s a film értékéből semmit sem von le. Mivel rövid jelenetekből áll össze (vagy nem áll össze) a történet, ezért minden szereplőnek csak pár percnyi játékidő jutott, ami itt ráadásul a legtöbb esetben csak dialógusokra korlátozódik. Egy színész számára ez nem növeli meg a karakterek kibontakoztatásának esélyét, a néző mégis mind az utas, mind a taxis szemszögéből találhat azonosulható karaktert, de legalábbis szívesen hozzászólna egy-egy beszélgetéshez. S mintha a rendező a maga és a színészek életéből is merített volna kicsit, a film tele van személyes utalásokkal.
Los Angeles, a lehetőségek városa! Hiába egy befolyásos színészügynök (Gena Rowlands) a következő utasod, aki felkínálja életed lehetőségét, ha te azt meg sem hallod. De lehet, hogy csak túl fiatal vagy ahhoz, hogy azt felismerd. A pimaszul fiatal taxisofőr szerepében a csodálatos Winona Ryder, aki a forgatás évében épp, hogy betöltötte a húszat. Karaktere, Corky pólóján Iggy and the Stooges 1973-as kislemezének (Search and Destroy) borítója látható, ami utalás Jarmusch Iggy Pop iránti rajongására. Winona tökéletes választás volt e szerepre, bohém, szeretnivaló, aki pont az olyan rendezők keze alatt tudott igazán kiteljesedni, mint Jarmusch, vagy Tim Burton. Nem véletlen, hogy Corky szerepére nem is volt más alternatíva, kifejezetten Winona számára írták. Míg a színésznő filmes karrierje kezdetén volt, Gena Rowlands ezzel a filmmel tért vissza férje, John Cassavetes halála után.
New York. Két, a város szemében is kívülálló idegen véletlenszerű találkozása: egy brooklyni afroamerikai férfi és egy kelet-német emigráns. Mindketten idegenek Amerikában, az egyiknek egy taxi sem áll meg, a másik még az utat sem ismeri, mindketten teljesen elveszettek a nagyvárosban. A brooklyni férfit, YoYo-t Giancarlo Esposito (Nekem 8, Breaking Bad) alakítja. A sors iróniája, hogy a forgatáson a stáb attól tartott, hogy egy valódi taxis majd megáll a színésznek, s így arra készültek, hogy a jelenetet többször kell majd felvenniük, de ahogy Jarmusch a forgatókönyvben is megírta, a színésznek egyetlen taxi sem állt meg. Ez is sokat elárul az emberek akkori hozzáállásáról a város rosszabbik feléből jött bevándorlók iránt. A kelet-német taxisofőrt alakító Helmut, Armin Mueller-Stahl (Ragyogj!, Angyalok és démonok, Játsz/ma, 12 dühös ember 1997) a poroszországi Tilsitben született, a II. világháború idején családjával valóban Németországban, Berlinben élt. Ennek a jelenetnek az alapját a rendező személyes élménye ihlette. Párizsban egyszer egy japán taxisofőrhöz ült be, aki a második napját töltötte taxisként, s nem igazán ismerte még a várost. A sofőr megkérte őt, hogy segítsen neki odatalálni a hotelhez. Kellemesen elbeszélgettek és Jarmusch biztos volt benne, hogy soha többé nem látja őt, de egy hét múlva ugyanaz a taxis szólította le.
Párizs. Sofőrünk egy elefántcsontparti néger (Isaach De Bankolé), utasunk egy vak lány (Béatrice Dalle). A botrányairól híres francia színésznő, akit többször is letartóztattak bolti lopásért, kábítószer birtoklásért és testi sértésért is, hanyag, lekezelő stílusával szinte önmagát adja. A taxist alakító De Bankolé valóban az elefántcsontparti Abidjanban született, s csak a hetvenes években költözött Párizsba, hogy tanulmányait ott folytassa tovább. Sofőr és utasa, két egymástól teljesen különböző karakter, köztük mégis működik valami, talán a kémia, vagy csak az empátia, de még mielőtt ez kiderülne, a jelenet egy nagyon morbid csattanóval le is zárul.
Rómában egy túlzottan is közvetlen, folyton fecsegő és szeleburdi sofőrrel, Ginoval (Roberto Benigni) és egy pappal (Paolo Bonacelli) indul útjára egy taxi és egy szintén abszurd kimenetelű történet. Benigni hozza a szokásos formáját, nála olaszabb olaszt a rendező nem is találhatott volna a szerepre. Benigni egyébként a rendező egyik kedvenc színésze. Jarmusch az ő esetében a szövegkönyvet improvizációra cserélte, sőt, a színész még a dublőr munkáját is magára vállalta, saját maga vezette ugyanis a kis Fiatot abban a hajtűkanyarban, amit a kaszkadőrnek nem sikerült bevennie. Lehet, hogy erre tényleg csak egy olasz képes.
Helsinki. Tudjuk, korán sötétedik, s talán ez is az oka annak, hogy az északi népek dobogósak az alkoholfogyasztás terén. Három, bánatukat italba fojtó barát, és egy náluk is szomorúbb történettel előálló, kötélidegzetű sofőr (Matti Pellonpää). Újabb tisztelgés Jarmusch részéről Mika és Aki Kaurismäki iránt, a finn taxisofőr és részeg utasa nevüket a rendező testvérpár után kapták. Befejezésként sovány vigasz ugyan, de e szomorú történet rávilágít arra, hogy mindig van, akinek nálad mostohább sors jutott.
Az operatőri munka a független filmes rendezők (David Lynch, Charlie Kaufman, Jim Sheridan) kedvencének, Frederick Elmes-nek az érdeme, akivel Jarmusch már többször is dolgozott együtt (Kávé és cigaretta, Hervadó virágok, Paterson, A holtak nem halnak meg). Elmes esztétikai érzéke és technikai tudása ezúttal is tökéletes egyensúlyban volt. A forgatás során minden városnál két taxit alkalmaztak, egyet a külső felvételekhez, egy másikat pedig technikai szempontból a stáb számára kellett kialakítani. Utóbbi taxik esetében magát az autót egy trailerre szerelték, melyben a rendező, a hangmérnök és a fővilágosító ült. A világítást úgy oldották meg, hogy az autót alumíniumcsövekkel vették körbe, ezekre szerelték a lámpákat, úgy, hogy azok még a képhatáron kívül legyenek, így világították meg a bennük ülő színészeket. A közeli beállításokhoz speciális objektívet alkalmaztak, így az autó belsejét kívülről filmezték, ráadásul csak szemből, s mivel a trailerre több lámpát szereltek fel, így szépen beúsztathatták az adott fényt.
Minél fejlettebb technikával dolgoznak a készítők, annál változatosabb megoldások állnak a rendelkezésükre. Az autót nem kell mindig trailerre szerelni, az ilyen felvételek már műteremben, akár digitális háttérvetítéssel is megoldhatóak. Régen analóg módon, ma már mindez LED falas technikával is kivitelezhető. Mivel a jeleneteket eredeti helyszíneken vették fel, nem stúdióban, a nagy földrajzi távolságok miatt (Amerika-Európa) az egyes történeteket nem kronológiai sorrendben rögzítették, hanem szinte pont fordítva, mint ahogy az a végső vágásban látható. Jarmusch szeret különböző nemzetiségű színészekkel dolgozni, ő maga Amerikában született, de felmenői közt cseh, ír és német származásúak is vannak. Mivel a filmhez nem készült magyar szinkron, így ebben a bábeli zűrzavarban még jobban érezhetőek az egyes országok, a különböző kultúrák közti kommunikációs különbségek, amely a rendező legtöbb filmjében visszaköszön.
Nem véletlen aposztrofálják őt a független filmek egyik atyjaként, filmjeinek varázsa – a szó legnemesebb értelmében – az egyszerűségükben rejlik. Mint általában majd’ minden munkájának, ennek is egyszerű üzenete van: végy egy élethelyzetet és vizsgáld meg azt a legkülönbözőbb emberek, a legeltérőbb személyiségek szemén keresztül. Látni fogod, hogy mindegy, hol élsz, mit csinálsz, milyen a múltad, hová születtél, e szomorú, gyönyörű világban az élet nagyjából mindenütt ugyanazokat a lapokat osztja.
Az előző kötelező darab:
