Volt egyszer egy nyár (Aftersun), rendezte: Charlotte Wells. Főszereplők: Paul Mescal, Frankie Colio, Celia Rowlson-Hall színes brit-amerikai dráma, 102 perc (12)
Vannak filmek, melyeknek történetei látszólag semmi rendkívülit nem akarnak elmesélni, de ahogy a Kutyaszorítóban című filmben is elhangzott: a részletektől lesz eladható a sztori. Charlotte Wells elsőfilmes skót rendező önéletrajzi ihletésű drámája, a Volt egyszer egy nyár pont ilyen.
Tehát mint azt feljebb írtam, a történetben semmi nagy dolog nincs. Egy nő visszaemlékszik egy 20 évvel ezelőtti, apjával közös törökországi nyaralásra és ebben segítségül van az akkori tizenegy éves önmaga által készített videófelvételek is. A nagyjából egy hetes nyaralást töredezett emlékek formájában mutatja be. Egy teljesen átlagos, viszonylag eseménytelen kezdés során a meglehetősen visszafogott apa, Calum (Paul Mescal) és lánya, Sophie (Frankie Colio) remekül elvannak, és mintha félszavakból is megértenék egymást. Látni lehet a lány feltétel nélküli szeretetét és az apa odaadó gondoskodását. Látszólag teljesen megbíznak egymásban, őszintén tudnak beszélni a gondolataikról. Azonban ahogy haladunk előre, úgy jönnek elő szinte képkocka rövidségig az apjában szunnyadó depresszió foszlányai, melyek egyre inkább elhatalmasodnak rajta. Ezzel együtt a tudatunk alatt kezd motoszkálni az érzés, hogy ez a nyaralás katasztrófába fog torkollni.
Charlotte Wells bár témájában nem annyira összetett és virtuóz, mégis a nehezebb utat választotta azzal, hogy semmit sem tesz egyértelművé nézőinek. Még a pontos évet sem lehet azonnal belőni, csak annyit látunk, hogy nincsenek mobiltelefonok. Calum depressziója sem kifejezetten látványos, legalábbis kezdetben kizárólag csak a beszéd modorában történő apró kis szünetek meg elfojtott hangok jelzik a problémát, majd az önmagára tett nyomás miatt (épp a 30., sorsfordító születésnapját ünnepelné) kezdi elveszteni a kontrollt. Nyilván ez előbb-utóbb Sophie látókörébe fog kerülni, de hogy hogyan, azt nem tudom spoiler nélkül elmondani. Legyen annyi elég, hogy az addig a levegőben lógó feszültség egy pillanat alatt mellbe vágja a gyanútlan nézőt.
A nagyrészt 35 mm-es filmre felvett jelenetek nagyon szépek, visszafogottak és cseppet sem tolakodóak. Szándékosan nem akar képeslapszerűen hazug lenni, nem történik benne semmi extrém vagy átlagostól eltérő. Wells rendezésének ereje az őszinteségben rejlik. És bár felróható neki, hogy történetben nem erős, meg igazából sokat nem vállal, de amit el akar mesélni, abban nem igazán van hiba. És én ennyire zseniális színészvezetést nagyon rég nem láttam már. A megérdemelten Oscarra jelölt, és a Normális emberek után ismét egy problematikus figurát alakító Paul Mescal, vagy a teljes tévedésből Oscarra nem jelölt Frankie Colio annyira természetesen játszanak, hogy száz százalékosan elvesznek a szerepükben. És ahogy Sophie a kamerába egymagában beszél és sztorizgat, ott Sophie-t látjuk, nem pedig a színésznőt. Kettejük bensőséges kapcsolata a tehetségüknek, valamint Wells érzékenységének hála az első pillanattól fogva kétségbe vonhatatlan és nincs kétségünk afelől, hogy itt tényleg egy apa-lánya párost látunk.
Talán egyeseknek túl lassú sodrású ez a fajta ambient-film és unalmasnak fogja találni a rengeteg pixeles videófelvételt, vagy az ürességet. De mint mondtam az elején: a részletek a fontosak. Ez a sok csönd, ezek az apró kis nüansznyi semmiségek. Mert a depresszió nem feltétlenül látványos és aki ebben szenved, sokszor próbálja – sikertelenül – titkolni. Hiába tudja sokszor kicselezni a lányát a fiatal kora miatt, egyszer minden gyerek felnő. És előbb-utóbb az egyre nagyobb erőfeszítések arra vonatkozóan, hogy az illető majd maga megoldja a problémáit anélkül, hogy a saját családját bevonná ebben, nos ennek mindig rossz vége lesz.
Charlotte Wells erről a csendes lélekgyilkosról akar beszélni, ahogy épp felemészt egy ártatlan embert. Olyan csöndben teszi ezt, hogy sokszor meg sem halljuk. Nem akar tanítani, csak át akarja velünk éreztetni ezt a légkört. És bízom benne, hogy Wells a második rendezésével majd nem csak mesélni fog ilyen hatásosan, hanem történetet is írni. Szerintem hallani fogunk még a skót rendezőről.
