A látogatás (Gaesterne/Speak No Evil), rendező: Christian Tafdrup, szereplők: Morten Burian, Sidsel Siem Koch, Fedja van Huet, Karina Smulders, Liva Forsberg, Marius Damslev, dán-holland horror-dráma, 97 perc, 2022. (18)
Ez a film azt teszi a félidegen családdal való nyaralásokkal, mint amit tett Spielberg Cápája a strandolókkal. A látogatás megtekintése után kétszer is meggondoljuk, hogy elmegyünk-e olyan emberekkel időt tölteni az Isten háta mögé, akiket nem ismerünk legalább úgy, mint a tenyerünket. Arról nem is beszélve, hogy arra is megtanít minket, nyugodtan mondjuk meg a véleményünket mások arcába, és ha jelez a vészjelzőnk, rohanjunk el egyből, ahogy tudunk! 
A látogatás nem egy kellemes film. Sőt: kifejezetten kellemetlen élmény végigülni és a legádázabb dolog a rendező részéről az, hogy nagyon sokáig meg se tudod igazán fogni, hogy miért is olyan páratlanul nyomasztó. Illetve: fel tudunk sorolni bizonyos apróságokat, amik hozzátesznek a sajátosan frusztráló atmoszférához, de jó darabig tényleg csak a sötétben tapogatózunk és sejtésünk sincsen, hogy mi vár ránk. Ahogyan a főszereplő családnak sem. Bjorn (Morten Burian) és Louise (Sidsel Slem Koch) fiatal, dán házaspár, akik kislányukkal, Agnes-szel élik nyugodt életüket, betagozódva az átlagpolgárok közé. Nincsen semmi kirívó hobbijuk vagy szokásuk, szabálykövető emberek, ez utóbbit pedig leginkább a férfit zavarja olykor – ahogyan azt a cselekmény egy későbbi pontján megtudjuk. Velük ellenben Patrickék (Fedja van Huet és Karina Smulders), jóval szabadosabbak: lazábban veszik a szabályokat, gond nélkül smárolnak és tapogatják egymást mások előtt, jóval szókimondóbbak.
A két család egymással egy nyaralás során ismerkedik meg, kapcsolatuk pedig rögtön pozitív mederbe terelődik. Olyan mély nyomot hagyva bennük, hogy pár hónapra rá meghívják Bjornékat magukhoz pár napra lazítani. Elsőre ugyan picit furcsállják a meghívást, de úgy vannak vele, hogy semmi rossz nem történhet, legalább egy kicsit kimozdulnak a komfortzónájukból. Arról nem is beszélve, hogy nekik is van egy, az övékéhez hasonló korú gyerekük. Megint: mi baj történhet?
Egyszerű a felütése A látogatásnak és egyszerűsége jó érzékkel adagolt életszerűséggel is párosul. Lehet mondogatni, beszélni a főszereplők felé, hogy „te hülye, minek mentél oda?”, lehet bizonygatni, hogy mi biztosan másként csinálnánk, de egy ilyen helyzetet mindig úgy lehet igazán megítélni, ha benne vagy. Ha veled történik. És a legtöbb esetben bizony, lehetünk akármennyire cinikusak, azért én úgy gondolom, hogy inkább az van bennünk: mi rossz történhet?
Ez az érzés pedig bár árnyalódik és összemosódik valami mással, ahogyan haladunk előre, valahogy mindig elhiteti velünk és a szereplőkkel a film azt, hogy ez az egész megoldódik, ha az ember őszintén kommunikálja a problémáit a másikkal. Egy ilyen helyzetben pedig még azt is elfogadjuk, hogy a vendéglátó házaspár kisfia egy betegség folytán eleve nyelv nélkül született.
Christian Tafdrup filmje a két család egymáshoz közeledését ezt követően apró, bosszantó kis élethelyzetek, kellemetlen, frusztráló beszélgetések nyomán kezdi el feltárni, majd szép lassan kivéreztetni. Viszonylag gyorsan kiderül, hogy nem igazán vannak egy hullámhosszon nagyon sok dolgot illetően, viszont Bjornnek imponál az, hogy Patrick egy olyan alternatív szemléletmódot kínál neki, amit ő már egy ideje megtagadott. Így nincs más teendő, mint a feleségnek szemet hunynia néhány dolog felett és elhessegetni a kellemetlen gondolatokat. Elhessegetni azt is akár, hogy egy vadidegen bébiszitterre hagyják a gyerekeket egy éppenhogy kiismert házban. Ez azonban csak egy a sok kis apróság közül: hol a feleség vegetáriánus életmódjára tesznek megjegyzéseket, hol pedig a zene túl hangos a kocsiban. Ezen a ponton nézőként már túlhúzott idegekkel ültem és szurkoltam, hogy valahogy ki tudjanak szabadulni ebből a roppant kényelmetlen szituációból, de még mindig nehéz igazán kitapintani, hogy hová tartunk.
Ezek a helyzetek erősen próbára tesznek bennünket is: mi az a pont, amikor már merünk felszólalni a verbális inzultusok ellen? Mikor van az a pont, amikor azt mondjuk, hogy ez így, ebben a formában bántó és nem tűrjük tovább? Hagynánk magunkat, hogy sodródjunk az árral, remélve a legjobbakat, vagy pedig az asztalra csapnánk és megmondanánk a házigazdáknak, hogy a viselkedésük egyáltalán nem fekszik nekünk?
Talfdrup filmje horrorfilm, de közben az emberi viselkedés mélyére is hatol. Górcső alá veszi saját engedékenységünket, udvariaskodásunkat, a megfelelni akarást és azokat az egosimogató megjegyzéseket, amelyektől nem látjuk a fától az erdőt. Szerettem ebben a filmben, hogy roppant egyszerű eszközökkel operál, nem dönti rá a nézőre a házat idejekorán, hanem vizsgálgatja kicsit ezeket az élethelyzeteket és bizonyos reakciókat. Kifejezetten tetszett, hogy amennyire csak tudja, köznapira veszi a figurát és csak a néha felharsanó, baljós zene figyelmeztet bennünket, hogy ne akarjunk elkényelmesedni. Ha az nem lenne, egy-két ponton egy egyszerű kis drámával is össze lehetne keverni.
Az utolsó harmada a filmnek bénító. Bénító, mert lépünk egyet és szinte egyik pillanatról a másikra benne vagyunk a horrorban. Meglehet, hogy valakinek éles váltás, a fordulat túl nagy svunggal vágja be a gyomrost, de nehéz vitába szállni azzal, hogy ilyen kíméletlen befejezést rég láthattunk, és ezért már önmagában véve megdicsérhetjük.
Talfdrup ugyan több kérdést megválaszolatlanul hat, de ez is inkább a film előnyére válik: nincsenek túlmagyarázva a dolgok, nincsen túlmagyarázott motiváció vagy háttértörténet. Csak a borzongató egyszerűsége, lecsupaszítása az embernek. A végkimenetel éppen ezért páratlanul borzongató és nyomasztó. Tipikusan az a fajta, ami még napokkal később is ott motoszkál az emberben, újra és újravizsgálva a történteket, újra és újra levetítve lelki szemünk előtt a befejezést.
