Fejlesztő: Mundfish; Kiadó: Focus Entertainment, 4Divinity; Platform: PC, Xbox One & Series X|S, PS4|5
Irány az utópisztikus, csilivili Szovjetunió, ahogyan a néhai diktátorok az elvtársak számára megálmodták, azonban az Atomic Heart-ban mindennek csúnya összeesküvés vet véget.
Az Atomic Heart fantazmagóriájában emberek álomszerű harmóniában élnek a robotokkal, ám egy nap fellázadnak készítőik ellen, és csak egyetlen személy vakmerő megállítani azokat. A történet előrehaladtával viszont kiderül, hogy jóval szövevényesebb ügyről van szó, mint pusztán gépek lázadásáról és az idealizált világ összeomlásáról. A Mundfish bemutatkozó játéka a Bioshock trilógia nyomdokaiba lépve próbálja másolni a népszerű „elődöt”, ám a fejlesztők inkább annak néhány elemére összpontosítanak, ami ahhoz vezet, hogy alkotásuk egy izgalmas, gyakran ötletes körítéssel párosított jó hangulatú FPS kiaknázatlan lehetőségekkel.
Grafikai szempontból nem bonyolódnék unalomig ismételt gondolatokba: maradjunk annyiban, hogy a fejlesztők az Unreal Engine 4 tulajdonságait szemet gyönyörködtetően, szinte maximálisan kihasználták. A játék apropóján megálmodott víziójuk hűen tovább gondolja és kiegészíti a kommunisták magasztos elképzeléseit, s ennek következtében olyan világ tárul elénk, mely a magunkfajta kelet-európai polgárok számára könnyen elképzelhető – főleg, ha a közös történelmünk a játék eseményeihez anno gyökeresen eltérő fordulatot tesz. A karakterek egytől-egyig érdekes személyiséggel bírnak, számos szereplővel társaloghatunk (gyakorta opcionális párbeszédekkel), legyen az ember vagy éppen mesterséges intelligencia. Ugyanakkor egy hangyányit talán nem ártott volna dolgozni még rajtuk, mivel a száj- és testmozgásuk kissé merevre sikeredett.
Az ellenséges, többnyire mesterséges lények viszont remekbe szabott fizikummal rendelkeznek és változatos felépítettségűek. Érdemes megfontolnunk, hogy melyik fegyverrel rohanunk nekik, illetve javallott körültekintően kiválasztanunk például a gépkarabélyunkra vagy közelharci tárgyunkra szerelhető kiegészítőket. Mindezt szelektálni az arra alkalmas automatáknál lehetséges, amik jellemzően egy védett szobában találhatóak meg (a mentéshez szolgáló telefonkészülékkel egyetemben). Furcsa módon nemeziseink tartózkodnak eme négy fal közé belépéstől, így, ha netán nagyobb slamasztikába kerülünk, javallott mielőbb beszaladtunk oda.
Ugyanezen masina segítségével pakolhatunk méretes zsebünkből raktárunkba és fordítva, továbbá felspécizhetjük hősünk talentumait, mégpedig a rosszfiúk legyőzése után kapott pontok segítségével. Szintlépés nincs, a játék inkább az előrehaladásunktól függően engedi feloldani a folyamatosan megújuló képességeinket. A játékmenet tulajdonképpen ismétlődően „menni és lőni” eseménysorozatból áll, éppen ezért nem árt, ha minden egyes utunkba kerülő szekrényt és ládikót alaposan átpásztázunk, mert ki tudja, mikor botlunk bele alkatrészbe és munícióba vagy netán jobbféle puska tervrajzába. Ezek megalkotásához persze tartozékokra van szükségünk amellett, hogy a gyakorta előforduló „pánik szobában” mókoljunk velük.
Zeneileg és művészetileg hihetetlen kiforrott munkával szembesülhetünk: remek hangulatot áraszt lövöldözésünk közepette orosz ballett muzsikát hallgatni, jóllehet, mindezt néha megzavarhatják oda nem illő mixek is, amikből néha kicsit visszább foghatták volna magukat. És az sem ártott volna, ha némileg jobban megismerjük az alternatív Szovjetuniót, mert míg csak ismerkedünk a hellyel, addig érdekfeszítő igazán, a bevezetés után viszont jókorát enyhül az aprólékosság és inkább a szövegkörnyezet érdekes, bár az valamelyest illúzióromboló, hogy arrafelé mindenki amerikai akcentussal kommunikál.
Legutóbb ezeket teszteltük:
