Fejlesztő: OrionGames; Kiadó: Freedom Games; Platform: PC
Telítetlen színvilágban kalandozhatunk az Arto című akció-szerepjátékban: a készítők elképzelései szerint csak rajtunk a sor, hogy életet leheljünk bele, de ehhez nem adták meg a minőségi ecsetet.
Kromaklizma törte meg a világot, aminek következtében a kromatikus istenségek olyannyira legyengültek, hogy képtelenek kordában tartani a színeket, és az apostolok sem bizonyulnak elég erősek, hogy helyreállítsák a rendet. A játékos által irányítható Artoson a sor, hogy a káoszba fulladt világot rehabilitálja. Az Arto egy ügyességi-hack’n’slash némi RPG körítéssel: látványvilága – semmiből érkezett – indie címhez képest meglepően pazarul sikerült, művészeti szempontból pedig az alkotók aprólékosan odafigyeltek jóformán minden egyes pixelre; játékmenetében viszont sokszor ismételt klisék tárulnak elénk, s ezek nagyban hozzá járulnak a felejthető összképhez.
Kicsit tán előre szaladtam az összegzéssel, ám az OrionGames bemutatkozó játéka tulajdonképpen sokszor tapasztalt játékélményre épül. Vagyis hősünkkel orrvérzésig kisebb-nagyobb nemezisek kaszabolásán szorgoskodhatunk, miközben alkalomadtán új képességekre tehetünk szert. Ami viszont az újdonság varázsát jelenti, az kétségkívül grafikus téren található. Némi túlzással a készítők egy mozgó festményt tárnak elénk: miközben karakterünkkel előre baktatunk, a sápadt mezők fehér ürességből színpompás tájjá avanzsálódnak.
Ez a fajta tálalás elképesztően festői tud lenni, hisz az animációs effektusok csak ritkán tűnnek önismétlőnek. Persze, azokat a területeket, amiken már korábban átrohantunk, azok nem csicsázhatók tovább. A nyílt világú produktum egyik legzavaróbb tulajdonsága ugyanakkor magában a külcsínben keresendő, ugyanis ellenségeink gyakorta cicomátlanra mázolt zónákon próbálnak bennünket eltenni láb alól, s ilyenkor inkább nyomasztó a területek asszimilálása, semmint jópofa. A túl sok egyidejű animáció ötvözötten piszkosul irritáló hatást nyújt, és bár csupán másodpercekről beszélünk, ilyenkor mégis inkább kínosnak tűnik és szemnek sem éppen kellemes az impulzus.
Az Artosszal való mászkálásról dióhéjban már említettem néhány szót, lényegében semmi eget rengetőt nem véltem benne felfedezni. Kiegészíteném a fenti gondolataimat annyiban, hogy negatívan hat, hogy olykor nem lehet tudni, hogy melyik irányban érdemes elindulnunk és térképünk sincs, ami alapján tájékozódni tudunk a tovább haladásunkat illetően. Az egyedüli segítségünk, hogy időről-időre találkozunk NPC-kkel, akik feladatokkal bíznak meg bennünket, ezért érdemes minden egyes szereplő mondókáját átolvasnunk.
Az Arto lehetett volna az idei év egyik legjobb indie meglepetése, de helyette inkább melléfogásként nyugtázhatjuk. Persze, bemutatkozó játéknak semmiképpen sem mondanám csapnivalónak, csupán arról van szó, hogy láttunk már kategóriájában jobbat és remélhetőleg még fogunk is.
Legutóbb ezt teszteltük:
