Asteroid City, rendezte: Wes Anderson, szereplők: Jason Schwartzman, Tom Hanks, Scarlett Johansson, amerikai romantikus vígjáték, 104 perc, 2023., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
Utazás a koponyám körül
Egy csapat tudóspalánta gyűlik össze a sivatagban, hogy átvegye a neki járó elismerést, ám az eseményt megzavarja egy földönkívüli úrhajó érkezése. Wes Anderson egyedi világát több tucat A-kategóriás színész és színésznő kelti életre, az Asteroid City pedig egy újabb különleges filmélmény tőle. Elsősorban edzett és mindenre elszánt mozibajáróknak ajánlott! 
Csődítsd össze Hollywood krémjét, adj a szájukba látszólag értelmetlen mondatokat, ezeket fűzd össze látszólag értelmetlen módon, majd az egészet öltöztesd macaron színekbe. Amikor éppen nem bábokkal mesél el nekünk egy történetet, nagyjából ez Wes Anderson filmes munkásságának rövid összefoglalója, mellyel rengeteg rajongót és néhány Oscar-jelölést is szerzett magának az elmúlt két és fél évtizedben.
A múlt század közepén járunk, a helyszín a sivatag, ahol az egyetlen látványosság egy meteor kráter. Ide érkezik meg egy csapat ifjú zseni, hogy díjakat vegyenek át találmányaikért és felfedezéseikért. Nem meglepő módon az egész a hadsereg irányítása alatt történik, hiszen abban az időben minden tudományos eredmény a világbékét és az emberiséget, azaz az ellenség elrettentését szolgálta. Így válik teljesen természetessé, hogy a közelben rendszeresen kísérleti atomrobbantásokat végeznek. 
Amíg az ifjú zsenik jól elvannak egymással, addig a szülők és a többi felnőtt megpróbálja élvezni az ittlétet, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Van köztük háborús fényképész, híres színésznő, de tudósok, mérnökök és katonák is akadnak szép számmal. Aztán egyszer csak megjelenik egy UFO a kráter felett és az Egyesült Államok elnöke karantént, valamint teljes hírzárlatot rendel el.
A filmben a COVID élményt ötvözték a hidegháborús paranoiával és a világűrbe való kijutás, az idegen létformák megismerésének vágyával. Tették mindezt úgy, hogy a szereplők még a Földön sem találják a helyük és nem ismerik sem magukat (pl. nem tudunk mit kezdeni a gyásszal vagy a szerelemmel), sem a másikat, legyen szó akár egy közeli hozzátartozóról (gyerek, após, szülő stb.), akár valaki – távolabbi – másról. A cselekmény gyakorlatilag tétova interakciók egymásutánja. 
Felsorolni is nehéz a szereplőket, így elégedjünk meg annyival, hogy a legapróbb szerepekben is olyanok láthatóak, mint Margot Robbie, Jeff Goldblum vagy Willem Dafoe, vagyis a szokásos sztárparádénak lehetünk szem- és fültanúi. Mindenki élvezi, hogy itt lehet, egy Wes Anderson film mindig jól mutat a CV-ben, oda is teszik magukat rendesen, pedig vannak köztük olyanok, akiknek tényleg csak néhány perc és néhány mondat jutott.
Persze mint mindig, ezúttal is játékra invitálnak minket, mert amit látunk az nem más, mint egy tévéműsor egy színdarabról, melynek díszletei filmes kiterjesztést kapnak (ejha!). Hiába vagyunk kint a szabadban, hiába a végtelen tér, a díszletek és a jelmezek színpadinak hatnak, ez adja az Asteroid City atmoszférájának egyik különlegességét. A másikat az, hogy magánál a színdarab megszületésénél is jelen vagyunk, látjuk az alkotói folyamatot (Wes Anderson több karakterben is visszaköszön), a szereplőválogatást, a próbákat, a szüneteket, mindezt markánsan elkülönítve, narrációval, fekete-fehérben.
Wes Anderson elméjében járva rá kell jönnünk, hogy az egész olyan, mint egy útvesztő, ahonnan lehetetlen kijutni, egy feladvány, amit lehetetlen megfejteni, ő mégis képes újra és újra elérni, hogy ne csak elfogadjuk ezt a tényt, de jól is érezzük magunkat közben. Nagyon keveseknek adatik meg, hogy a filmkészítés valamennyi szabályát felrúgva készíthetnek filmeket, Wes Anderson az egyik, az Asteroid City pedig szépen beleillik a sorba, még ha némileg el is tér a tőle megszokottól. 
