Fejlesztő, Kiadó: Blizzard Entertainment; Platform: PC, PS4, PS5, Xbox One, Xbox Series X|S
Talán érthető, hogy a Diablo IV elsősorban a rajongóknak készült, de azért a kezdők is megtalálhatják a számításukat. Az elmúlt napokat a pokolban töltöttük, hogy beszámolhassunk az akció RPG legenda legújabb inkarnációjáról.
Vannak olyan játékbrandek, amelyeket tényleg felesleges bemutatni, mert vagy stílusteremtőek, vagy a saját zsánerükön belül olyat tettek le az asztalra, hogy teljesen felesleges a címükön túl bármit is mondani. Doom, Civilization, Resident Evil, Mario…. soroljam még? Természetesen a Diablo is illik a felsorolásba, hiszen 1997-ben olyat mutatott, amitől azóta is folyamatosan zeng a videojáték világ ege. A játék egészen megreformálta az action-RPG műfajt és olyanokat is leültetett a gépek elé, akik nem igazán a téma rajongói.
Mint például én is. Istenkáromlás-e vagy sem, hogy ilyesvalaki írja a tesztet, azért azt szögezzük le, hogy noha egyáltalán nem vagyok rajongó, az első rész annyira lenyűgözött, hogy nagyon sok időt toltam bele. Szorgalmasan futottam neki újra és újra a sötét, földalatti katakombáknak, hogy első igazi meglepetésként a Butcher visszapofozzon a felszínre (sebaj, majd következőre összejön). Ha valamiben hasonlítani kellene a Diablo IV-et a korábbi részekhez, akkor elsőre alighanem az addiktivitás az, ami eszembe jut. Hihetetlen erővel képest odaszögezni a játékost a képernyő elé és egyszerűen nem engedi, hogy mással (is) foglalkozzon.
Hogy egyből kicsit ünneprontó is legyek, ez mondjuk a fix online kapcsolatnak is köszönhető, amit a játék megkövetel. Hiába szeretnénk egyedül, csak a kampányon végigszaladni, esélyünk se lesz rá net hiányában. Az első indításnál rögtön kérik a Blizzard accountunkat, vagy ha nincs azt hogy kreáljunk egyet. Mindez azt is jelenti, hogy hiába szeretnénk a PS5-öt rest mode-ba kapcsolva átvágni a szigorú mentési rendszert – ha lekapcsolódunk a szerverről (márpedig a soft kikapcsolás is ezt eredményezi), akkor bizony következő alkalommal visszakerülünk a legutóbbi checkpointra. De például pause sincs, így ha csörög a mobilunk, egyszerűbb nem felvenni. Mondanom sem kell, hogy ezek a szituációk mennyire frusztrálóak tudni, de újabb érvek amellett, hogy ne hagyjuk abba a kalandozást.
Persze alapvetően sok előnye is van, hogy ennyire társas élménynek álmodták meg a Diablo IV-et a Blizzardnál. A kaland ugyanis erősen épít erre, szóval a co-op játékmód olyannyira nem utópia, hogy a játék a crossplayt is támogatja, szóval a baráti kör egészen nyugodtan csapatba verődhet attól függetlenül, hogy PC, PlayStation vagy Xbox akad otthon a háznál. De nem csak ilyenkor lehet multis élményünk, hanem ha csak simán egyedül toljuk a sztorit. Ugyanis az online kapcsolatnak köszönhetően ilyenkor is fel-feltűnnek idegen játékosok, akikkel akár közös csatározásokat is levezényelhetünk. Akár szereti valaki a multit, akár idegenkedik tőle, az ilyen MMO szerű húzások bizony adnak a hangulathoz.
Akik játszottak az előző résszel, azok talán hordoznak egy-két tüskét, ugyanis a harmadik epizód nem igazán startolt mindenki számára emlékezetesen. Egyik legtöbb kritikát talán a megújított, színesebb, elnagyoltabb látványvilág kapta. Nos a Blizzard ezúttal félretette a már-már szokásos arroganciáját (“Mi az nincs mobilotok?”) és a Diablo IV leginkább a második rész kinézetére hajaz. Komor, sötét, mondhatni már ijesztő tájakra tévedhetünk, s a készítők nem fukarkodtak a vérrel, belsőségekkel, leszakadt végtagokkal sem. Egy nagy nyílt világot kapunk, amelyet ugyan némileg korlátoz a sztoriszál, de mehetünk amerre csak szeretnénk. A Sanctuary öt fő részei az alábbi területek: Fractured Peaks, Kehjistan, Hawezar, Scosglen és Dry Steppes.
Maga a sztori úgy lett megírva, hogy azok is élvezhessék, akik a több mint egy évtizedes távlatban lévő előzménynél még nem voltak a színen. Folytatást kapunk, ám az előzmények ismeretére nincs szükség. Az intróban rögtön tallkozhatunk Lilith-tel, aki a játék főgonoszaként funkcionál – a Mephisto lányaként is ismert démont épp megidézi valaki. A mi feladatunk (egy alapos karaktergenerálás után) természetesen az, hogy a szabadjára engedett hatalmas hölgy démoni terveit felderítsük és megakadályozzuk.
A játéknak a szokásosnak mondható karakterosztályokkal indulhatunk neki (barbár, varázsló, druida, rogue és nekromanta), és nagyjából húsz óra alatt le is tudható a sztori szál, igaz függ a játékstílusunktól és a nehézségi szinttől is. A profibbak egyből nyomulhatnak a nagyobb kihívást jelentő Tier 2 irányába, később pedig elérhetővé válik a 3-as és 4-es is (50. illetve 70. szinttől). Fő- és mellékküldetésekből is rengeteg van (de főleg utóbbiból) és alapvetően érdekesek is, de főleg a level design kapcsán sajnos elő tud kerülni a repetivitás. A dungeonok néha ijesztően hasonló elemekből épülnek fel, amely kapcsán jön az érzés, hogy “itt már jártam”, valamint a harcok is kissé unalomba tudnak fulladni, a boss fightok jelenthetnek inkább felüdülést.
Kimondhatjuk hogy hiába mainstream vonal, a Diablo IV leginkább mégis a rajongókat szolgálja ki. A hat fejezeten át tartó sztori is nekik lesz inkább érdekes, az egyszeri játékost nem húzza be annyira, illetve a játékmenet is hozhat unalomba fulladó perceke részükről. A fanek azonban minden bizonnyal csak legyintenek, hiszen ők megkapták amire vágytak, ráadásul számukra a sztori letudása csak a kezdet az esetlegesen évekig tartó szórakozáshoz, amelyet a Blizzard a tervek szerint két nagy kiegészítővel is szándékozik megnyújtani. De részemről, műkedvelőként is tartalmas szórakozás volt. Talán csak a technikai hibák (rejtélyes lefagyások és kisebb lagolások), illetve a nagy távolságok (viszonylag későn kapunk csak lovaglási lehetőséget) jelentettek némi csalódást.
(A tesztpéldányt a Magnew biztosította)
Legutóbb ezt teszteltük:
