Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. (Jeanne Dielman, 23 quai du Commerce, 1080 Bruxelles) R.: Chantal Akerman Fsz.: Delphine Seyrig, Jan Decorte, színes belga-francia film, 201 perc, 1975
A brit Sight & Sound magazin 2022. decemberében megszavazta az általuk a világ legjobbjának ítélt filmet. Meglepetésre egy olyan alkotás lett a nyertes, amiről elsősorban csak fanatikus filmrajongók és filmesek hallottak. A több mint háromórás Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő u. 23. című szuggesztív mozgóképről szerintünk is csak pozitívan érdemes beszélni.
Jeanne Dielman egy 40-es éveiben járó – valószínűleg özvegy – nő, aki iskolás fiával él együtt egy kis brüsszeli lakásban. Ideje nagy részét azonban egyedül éli, meglehetősen nagy rutinossággal: felkel, mos, takarít, főz, boltba megy, csekket ad fel, kávézóba megy, fiának megcsinálja az ágyát, alszik. Minden nap más férfi érkezik hozzá, hogy pénzért lefeküdjön velük. Mindezeket már-már ijesztő szolgasággal zavarja le és élete ilyen fokú üressége és értelmetlensége már annyira súlyos, hogy ebből képtelenség kitörni. Vagy mégis?
Chantal Akerman rendező egy kis stábbal, kevés pénzből öt hét alatt forgatta le művét. A címszereplő Delphine Seyrig mellett csupán a fiát alakító Jan Decorte játszik viszonylag több időt, mindenki más csupán kiemelt statiszta jellegű szerepet kapott. Akerman a saját anyja kényszeres monotonitását vette alapul a film készítése során és szerette volna bemutatni, hogy milyen érzés, ha valaki a saját közhelyes és üres életének a rabja. Ezért is van az, hogy a filmben ilyen kevés emberrel találkozhatunk és kizárólag Jeanne Dielman karakterére helyeződik a hangsúly.
A cselekmény – ha nevezhetjük így ezt az eseménytelenséget – három napot ölel fel, egy-egy napot bő egy órában mesél el. Ez alatt valóban csak olyasmit láthatunk, ami a mindennapi életben a kötelező unalmas dolog. Jeanne krumplit vásárol majd pucol, vizet forral, kávét főz, kádat sikál és mindezt hosszú percekig statikus beállításban. Az akkor még csak 24 éves Akerman nagyon ügyelt arra, hogy a beállítások minden egyes nap pontosan ugyanazok legyenek, hogy ezzel is erősítse az állandóság érzését. Ugyanígy játszik a fény használatával: minden este ugyanaz a villódzás látható, nappal mindig pont ugyanúgy süt be a nap a konyhába. Jeanne mozdulatai is állandóan ugyanazokat az utakat járják be egy adott szituáció során: ahogyan sikálja a kádat vagy asztalt terít, mindig azt a ráérős, lassú, gépies cselekvést láthatjuk, amit birkatürelemmel végez. Ennek az életnek a hiteles bemutatásához viszont elengedhetetlen, hogy a film hossza annyi legyen, amennyi.
Márpedig elsőre valóban ijesztően hangzik, hogy több mint három órán keresztül kell néznünk a “semmit”. Viszont Akerman volt annyira okos, hogy ebből előnyt kovácsoljon: egyrészt hitt abban, hogy a monotonitásnak és a képeknek szuggesztív ereje van, másrészt meg egy jól időzített kis csavart helyezett a “sztoriba”, hogy ezzel mindenképp lekösse nézői figyelmét és értelmet adjon a megtekintésnek. A csele valóban sikeres és a felszínen történő robotmunka alatt egy nagyon nyomasztó dráma kerekedik ki belőle, ahol a néző szinte már drukkol és könyörög azért, hogy Jeanne valamit változtasson az életén.
A Jeanne Dielman bár egy nőről szól és nagyrészt női stábbal készült, de nem nehéz a címszereplő helyett egy férfi karaktert beleképzelnünk. Mindenki ismert legalább egy olyan embert – vagy épp magára ismer bizonyos helyzetekben – aki nagyon kiszámítható, aki mindig minden percben ott van, ahol tegnap is, mindig ugyanazokat az okosságokat ismétli anélkül, hogy bármennyit is fejlődött volna az évek során. Eszébe sem jutna bármit is másképp tennie, mint ahogyan tegnap cselekedett. Akerman ezt a kissé tragikus életnek próbált egyfajta tükröt tartani, és talán abban is reménykedett, hogy a film megtekintése során egyesek megpróbálnak változtatni valamit az életükön.
Az viszont kétségtelen, hogy ambiciózus alkotás, legalábbis sok szempontból szembemegy az elvárásokkal, még a 70-es évek szabad filmnyelvéhez képest is sokkal bátrabban nyúl hozzá az alaptémához. Nyilván elsőre ijesztően hangzik mindez egy véletlenül moziba betoppanó embernek, de Akerman egyáltalán nem nézi hülyének a nézőket, csupán kis türelmet kér és nyitottságot. Cserébe rövid idő után teljesen átélhetővé válik Jeanne mindennapos monotóniája és ez nem fog elereszteni minket többé.
Nem is nagyon tudnék belekötni a filmbe. Legalábbis a koncepció hibátlan, ahogy Delphine Seyrig alakítása szintén csodálatos, ahogy minden egyes érzést mélyen elrejt és közömbös arccal ad elő. Viszont ahogyan időzíti a mondatait meg a mozdulatait, mind sugároznak egyfajta belső feszültséget, ami a nézőnél időzített bombaként működik. Képileg is nagyon szép, egyedül talán abba köthetnék bele, hogy az éjszakai utcai felvételek nézhetetlenül sötétek. Ez nyilván pénzhiány miatt lett olyan, amilyen (ilyenkor általában más nyersanyagra forgatnak, illetve az utcai lámpák fényeivel szoktak csalni: rengeteg izzót kicserélnek sokkal nagyobb teljesítményűre, legutóbb lásd: a Kaliforniai álom mólós jeleneténél). Mindenesetre egy hatalmas, sötét moziteremben talán látszódna is valami belőle, de otthon, tévén abszolút semmi.
Nyilván nem a Jeanne Dielman a világ legjobb filmje, azt sem hiszem, hogy a Sight & Sound is ténylegesen ezt tartaná annak, viszont az ilyen szavazások és nyertesek arra jók, hogy egy új generáció is felfedezzen olyan filmeket magának, amilyenekről még csak nem is hallott. Mint ez esetben is. Jómagam sem hallottam róla egészen tavalyig, de utána már nagyon kíváncsivá tett (Jobban, mint bármi más, ami mostanában készült). Az értékelésem hűen tükrözi az érzéseim, amit a megtekintésekor tapasztaltam. Sznobul hangzik minden, ami a filmmel kapcsolatosan valaha is elhangozhatott, de a végeredmény cseppet sem az. Egyszerűen csak más, mint amit megszokhattunk. De attól még nagyon működik. Egy újabb példa arra, hogy miért is a 70-es években volt a filmművészet a csúcson.
Korábbi kötelező:
