Wham!, R.: Chris Smith, szereplők: George Michael, Andrew Ridgele, Netflix, 92 perc, 2023 13+
A Wham! nevű duó csupán két stúdióalbumot jelentetett meg röpke 5 éves pályafutása során. Azt hihetnénk, hogy egy teljesen átlagos zenekaros sztori az övék, de nagyobbat nem is tévedhetnénk. A dallamos popslágerek mögött ugyanis egy igazán nemes barátság lapul.
1975-ben Angliában az egyik általános iskolában egy új diák érkezett: a 11 éves Georgios Panayiotou kis pufók és rosszul öltözött, zárkózott gyerek megszeppenve mutatkozott be az osztálynak. Mikor a tanárnő megkérdezte, hogy vajon ki vezeti körbe őt az iskolában, az akkor már menőnek számító magabiztos, laza Andrew Ridgeley egyből jelentkezett. Hat évvel később ők ketten megalapították a Wham! nevezetű zenei formációt, majd 1986. június 28-án röpke öt éves pályafutásuk véget is ért. Ezalatt kevés, de annál nagyobb slágereket adtak a világnak, amit a mai napig mindenki ismer. Hiszen, ki ne hallotta volna a Last Christmas vagy a Careless Whisper c. dalukat, de persze a Wake Me Up Before You Go Go is egy olyan dal, ami nagyon mélyen beépült a nyugati kultúrába (személyes kedvencem a Freedom). A filmben természetesen megemlítik a slágerek születését, hogy miként és hol pattantak ki ezek az ötletek. 
Azt is megtudjuk, hogy egy tinizenekarban bele van kódolva a gyors feloszlás, mert hát örökké nem lehet tinédzsernek lenni és nekik énekelni. Ebben talán semmi meglepő nincs. A Jim & Andy c. dokumentumfilmmel ismertté vált Chris Smith azonban felfedezte, hogy Georgios (becenevén: Yog) és Andrew kapcsolata a szokásos zenekari barátságokhoz képest, meglepően mély és megmagyarázhatatlan módon alakult. Smith arra tesz kísérletet, hogy ezt valamilyen módon át is adja a nézőknek. Éppen ezért rengeteget kutatott, sok-sok archív felvételen, interjún rágta át magát, ráadásul olyan szerencséje volt, hogy Andrew anyja minden fotót és újságcikket összegyűjtött, ami valaha megjelent a duóról, így sokkal könnyebb volt összefésülnie a temérdek információt. A vágási folyamat végén fedeztek fel egy elveszettnek hitt koncertfelvételt a korai szakaszukból, így még azt sikerült prezentálniuk. 
A tömény képi információ dacára szerencsére nagyon is követhetően lett tálalva a végeredmény, amit közben Andrew éa Georgios kommentálnak. Bevallják, mennyire naivak voltak az első két számuk után. A legtöbbször szükség is van a szerencsére és ez náluk is elengedhetetlen volt, hogy aztán mégiscsak sikerült berobbanniuk, és utána már levakarhatatlanok lettek a sikerlistákról. Georgios kénytelen volt művésznevet felvenni, így született meg George Michael. Arról is mesélnek, hogy az első albumot követően, mennyire felgyorsult a banda fejlődése, ami hamarosan elvezetett a különválásukhoz.
Nagyjából ez a sztori a felszínen, de ezek mögött van egy szál a háttérben, hogy Andrew mindig is támogatta a visszafogott Georgios-t. Mindig mellé állt és ő fedezte fel, hogy az akkor már George-ként ismert barátja igazából egy született őstehetség. Láthatjuk, ahogy George a második lemezüket gyakorlatilag szólóalbumként készítette el, lényegében egy személyben volt a producere is. Mindezt úgy, hogy Andrew önként a háttérbe vonult, mert tudta, hogy legjobb barátjának erre van szüksége ahhoz, hogy teljesen megnyíljon. Hiszen az addig visszafogott és mássága miatt is zárkózott George a zenét felhasználva próbált kiteljesedni. Andrew pedig volt annyira jó barát, hogy az összes személyes ambícióját, egóját félre tudta tenni George kedvéért.
A film nem azért működik, mert tele van vicces pillanatokkal a duó életéből, vagy hogy több évtizede porosodó felvételeket mutat meg benne, hanem mert egyrészt működik benne az a bravúr, hogy ábrázolni tudja George Michael zsenialitását (és egyben nagyon nyomasztó is látni, tekintve hogy mennyire kisiklott a karrierje a 90-es évek végén), másrészt meg a különleges barátságuk bemutatását annyira erősen és szívszorítóan képes bemutatni, hogy nem tudok elképzelni olyan embert, akit ez nem érintene meg. Szerencsére ezt nem szájbarágósan és hangosan üvölti a fülünkbe, hanem elegánsan, pusztán régi felvételekkel és narrációval (George alámondása természetesen archív interjúkból lett ügyesen összevágva, míg Andrew kifejezetten a film kedvéért beszélt a régi időkről).
Nehéz megmagyarázni azt, hogy pontosan mitől is működik igazán ez a film. Mert persze végtelenül profi, érzékeny, érdekes, tele fantasztikus sztorikkal és pillanatokkal, ám mégis ritka az a fajta zenei doku, ami folyamatosan úgy tesz, mintha ez egy zenekarról szólna, miközben a felszín alatt két csodálatos embert mutat be nagyon őszintén és humanista módon, anélkül, hogy egy pillanatra is túlzásba esne. Biztos vagyok benne, hogy ahogy én is, úgy sokan mások is úgy érnek majd a végére, hogy azt mondják: igen, George egy zseni volt, de bár ilyen jóbarátom lett volna gyerekként, mint ez az Andrew…”
