Rossz versek, rendező: Reisz Gábor, szereplők: Adonyi-Walsh Gáspár, Znamenák István, Rusznák András, Hatházi Rebeka, Sodró Eliza, Kizlinger Lilla, magyar-szlovák dráma, 151 perc, 2023. (12)
A megértés és empátia szellője
Papírforma vagy össznemzeti öröm? Reisz Gábor filmjei eddig is megosztották a közönséget és a szakmát, most pedig miután a Magyarázat mindenre elhozta a Velencei filmfesztivál Orizzonti-díját (és már az Európai Filmdíjra is esélyes), és az egész sajtó, és meg a közösségi média hírfolyamai is a filmmel vannak tele, nehéz nem elvárásokkal beülni rá a moziban.
Reisz Gábor harmadik játékfilmje témáját illetően formabontónak számít az eddigi nagyobb alkotásaihoz képest. Amíg első két filmje szakításai feldolgozása köré épült, addig jelen esetben csupán háttérszerepet kap a szerelmi bánat. A főszereplő természetesen ismét egy fiatal felnőtt, de most más sorsfordító élethelyzet alapján vesszük górcső alá a magyar valóságot, sőt, új kiemelt szereplők és nézőpontok is helyet kapnak.
Aki követte az elmúlt évek magyar filmjeit bizonyára ismeri az alap felállást. Érettségi előtt álló fiatalok feszülten várják, hogy túlessenek a szóbeli vizsgáikon, miközben a tinédzser korral járó egyéb szorongásokkal és érzelmekkel is jócskán meggyűlik a bajuk. A tavaly megjelent Zanox, sci-fi elemekkel átitatott vígjátékban Misi (Bálint Előd) élményein keresztül már megtapasztalhattuk e vízválasztó folyamatot, amely Reisz Gábor friss alkotásában is erősen központi szerepet képvisel. A Magyarázat mindenre cselekménye tehát ebből a mindnyájunk által jól ismert helyzetből indítja útjára a cselekményszálak összefűzését. Míg az előbbi filmben végig Misi szemszögéből tapasztalhattuk meg a magyar középiskolai oktatás kicsúcsosodását, addig a Reisz Gábor és Schulze Éva által közösen megalkotott forgatókönyv több személy szemszögéből mutatja be eme nemes esemény lefolyását.
Betekintést nyerünk hogyan éli meg a vizsgát a figyelemzavarral és szorongással küzdő, ráadásul szerelembe is eső Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár), akit sajátos módszereivel támogat nemes családból származó, elvárásokkal telített, „hazafi-narancs-birka” apja (Znamenák István), illetve a vizsgán jelenlévő, tanárok körében fiatalnak számító, egoista viselkedésre hajlamos, „sorosista-libsi” történelemtanára (Rusznák András). Mellettük a történet összetartásában elemi szerepet játszik az erdélyi származású, Budapestre felkerülő, kormányközeli lap feltörekvő újságírójaként buzgón dolgozó Erika (Hatházi Rebeka), akinek szintén belátást kapunk dolgozó hétköznapjaiba. Ez a négy szereplő kellően izgalmas helyzeteket teremt ahhoz, hogy egy átfogó képek kapjunk a hazai hétköznapi drámákból, amit a társadalmi megosztottság generál.
A két “érett” férfi főszereplő, azaz az apa és a történelemtanár nézetbeli különbségei jól mutatják, hogy egy politikától fűtött történetre számíthatunk. A Magyarázat mindenre tehát nem csupán egy diák-dráma, hanem az egész társadalomra kiterjedő üzenete szembesít mindenkit azzal, milyen mértékben szivárog be a politika életünk különböző szegmenseibe, legyen szó a családunkról, munkahelyünkről, vagy akár egész belső világunkról. Előítéletek, gyűlölködés,feszültség, félreértések és bizonytalanság infúzión keresztül folyik mindennapjainkba, mi pedig elhivatottan terjesztjük szét embertársaink között. Az országunkban, azaz a “Hazánkban” fortyogó feszült légkört rendkívül hatásosan adja át a Magyarázat mindenre.
Ennek fényében nem meglepő, hogy a film igazi szorongató érzései nem Ábel vizsgára irányuló rettegéséből fakadnak. A szereplők közötti feszültség olyannyira az egekbe ível a cselekmény alatt, hogy magyar emberként nézve a történetet nem győzzük várni a stáblista nyugtató araszolását. Szerencsére a feszengések kereszttüzében több ízlésesen komikus mozzanattal találkozunk, fellazítva a felgyülemlett feszkót. Sőt, a jó rendezésnek, a hatásos színészvezetésnek köszönhetően nem csak a humor, hanem a vitajelenetek is segítséget nyújtanak a felszabadulásban, mivel legalább az egyik, de általában mindkét fél álláspontjával könnyedén lehet azonosulni, így az egymásnak szegezett mondatok jó részében egyfajta beteljesülés valósul meg.
Az ilyen jellegű több irányú azonosulásokból leszűrhető, hogy nem fekete-fehér karakterek lakják filmünk Budapestjét. Minden szereplő rendelkezik olyan oldallal, amivel lehet szimpatizálni, vagy épp együttérzést ébreszt a nézőben, ezzel egyetemben mindnyájuk felé kritikus szemlélettel közelít a film. Így azt a benyomást kelti mindvégig, hogy nem áll a rendező érdekében oldalt foglalni sem személyes döntéseket illetően, sem pedig politikai kontextusban. Annak ellenére, hogy a Nemzeti Filmintézet támogatása híján, szlovák forrásokra is kényszerültek a készítők, szó sincs arról, hogy kormányellenes propagandaként tetszelegne az alkotás. Afelől természetesen nincs kétség, hogy bizonyos szintű kritikát megfogalmaz a vezetéssel kapcsolatban, de mindezt az átlagember szemszögéből, a realitás talaján mozogva, konkrétumokat mellőzve teszi. Ez azért is szerencsés, mert képes a filmet egyetemes értékek és mondanivaló felé irányítani, amit jól példáz a begyűjtött velencei díj is.
Ahogy a Reisz Gábor filmeknél megszokhattuk, ez esetben is egyfajta jó értelemben véve mesterkélt korképet kapunk a magyarság mindennapjairól. A helyszínek hangulata és az emberek viselkedése a legapróbb részletekig terjedve fejezik ki a jelenkor jellegzetességeit, de mégsem érezzük azt, hogy kifejezetten dokumentarista filmet néznénk. Határozottan egyedi mégis ismerős világot alkotott meg a stáb, gyönyörű fővárosunkat természetes fényeiben megfürdetve, amit hatásos színek és szűk mélységélesség alapoz meg 4:3-as képarányba szűkítve.
A mozit elhagyva, olyan érzés kerített hatalmába, mintha a pesti utcákat egy új köntösben figyelhettem volna meg. Látómezőm kitágult, minden arc mögé társult egy mögöttes történet, ami hazánk jelenlegi helyzetéből fakadó erős befolyásoltság alatt áll. A megértés és empátia szellője hatotta át a meleg őszi levegőt. Eddig sem tekintettem ettől nagy mértékben eltérően a fővárosi emberekre, mégis meghatározó élményként éltem meg a film utáni perceket. Ezen benyomás azt a reményt élteti bennem, hogy mozgóképen és egyéb médiumokon keresztül el lehet érni belső világainkhoz oly módon, hogy a változás szele szárnyán megértés és összetartás fele tereljük kollektív tudatunk. És ha az emberben ilyen gondolatok születnek egy film kapcsán, ekkora empatikus katarzist tud generálni a rengeteg megjelenített szorongás után, akkor nem csak a sok díjat, hanem a mozilátogatókat is nagyon megérdemli Reisz Gábor, hogy még hasonló alkotásokat láthassunk tőle a jövőben.
