Amerikai irodalom (American Fiction 2023) Írta/rendezte: Cord Jefferson, szereplők: Jeffrey Wright, John Ortiz, Issa Rae, Sterling K. Brown, Erika Alexander. Hossz: 117 perc, 2023 (18) (Prime Video).
Egy film a láttatásról
Látlak, mondják a hollywoodi filmekben, ha igazán tudnak/értenek valakit. Az Amerikai irodalom pedig ennek az ellenkezőjéről szól, még úgy is, hogy sok dolgot jobban megmutat, mint a mainstream. Cord Jefferson, a film forgatókönyvírója és rendezője szerint a rassz egy nemlétező dolog, az emberiség mégis egy egész társadalmat épített rá. Ez az ő válasza erre.
A film alapját egy regény adta (P. Everett: Erasure), amit Cord 2020-ban olvasott, amikor épp kidobták egy tévés munkából. A történet annyira rezonált a saját életére, hogy elhatározta, megfilmesíti, habár rendezői tapasztalata egyáltalán nem volt. A forgatókönyvére megkapta az író áldását, a főszerepre megnyerte Jeffrey Wrightot, de még így is csak egyetlen produkciós cég, az Orion (a cég élén fekete nő) állt mögé, az is minimális költségvetéssel.
A történetről röviden: a főszereplő, Monk (Jeffrey Wright) ókori görög regényeket ír, irodalmilag jó minőségben, de eladás szempontjából nem (Például lehetne feketébb is, mondják a kiadók.) Ráadásul a tanári állásából is épp kreatív szabadságra küldik, ugyanis az n-betűs szót használta egy déli regény kapcsán, amit egy zöld hajú, fehér bőrű lány túl offenzívnak talált és jelentette.
Monk az életében beálló kényszerszünetben hazamegy, ahol nem várt nehézségekkel találja szemben magát. Ráadásul az anyjáról kiderül, hogy kezdődő Alzheimer-kórban szenved és az ellátásához egyre több pénzre lenne szükség. Tehetetlen és dühös, az egyik végtelenül elkeseredett éjszakán nekiáll megírni egy igazán fekete regényt, a legfeketébb fekete toposzokból építkezve, majd a szerkesztőjével (John Ortiz) álnéven körbeküldeti azt a kiadóknak, hogy az orruk alá dörgölje, milyen irreális és hazug elvárásaik vannak.
Természetesen a kiadók (fehér amerikaiak) zabálják a könyvet, Monk pillanatok alatt egy hazugságspirálban találja magát, amiből egyre képtelenebb ötletekkel próbál menekülni, sikertelenül. Még azt is eléri így, hogy a könyv címe egyszerűen az f-betűs szó legyen, önmagáról pedig elhiteti, hogy körözött bűnöző, így még az FBI is érdeklődést mutat a kiadónál. Miközben a másik énje, a sikertelen szépíró a fekete-kvóta miatt bekerül egy irodalmi díj zsűrijébe, ahova természetesen az álnéven írt könyve is megérkezik, amit a fehér amerikai írózsűri zabál, hiszen olyan autentikus…
A film ezen része néhol nagyon vicces és szomorú lett, számomra némiképp kétélű is, ugyanis épp az író/rendező mondta a TheWrap panelbeszélgetésében, hogy a rabszolgatartós-drogos-gettós filmek szerinte azért rosszak, mert azokat is fehér szemszögből írták meg, és ennek a filmnek az fele, amelyik Monk könyvéről szól, ugyanabból a fehér szemszögből mutatja meg az idiotizmusba hajló kettős mércét és az elferdített elvárásokat, de alig valamit arról, hogy miképp lehetne ezt jól csinálni. Természetesen attól még szabad hangosan nevetni.
Mert a film a fehér amerikaiakkal nem bánik kesztyűs kézzel. És nem érzem, hogy mű-, sem igazi felháborodást érdemlünk (mi sem, európai felmenőik leszármazottaiként), hiszen a filmtörténet első száz éve ugyanígy bánt a feketékkel: buta sztereotípiák mentén láthattuk őket. Hát tessék, így nézünk mi ki. Az pedig, hogy Adam Brody játszik minket, szerintem valahol bóknak is tekinthető. Én annak veszem (Láttátok mostanában…?).
Azt írtam korábban, hogy a film egyik fele szatíra, és ha már így szóba jött (hoztam), leírom végre, hogy a másik fele mi. Egy családtörténet. Nem én találtam ki, az író/rendező mondta. Sterling K. Brown szerint, aki Monk öccsét játssza, a társadalomkritika egyébként is csak egy trójai faló, ami bevonzza a nézőket, mert a film nem a feketeségről szól, hanem egy fekete családról (Spoiler: a fekete család meg pont olyan, mint egy fehér család.). Monk anyját Leslie Uggams játssza, az első fekete nő, akinek saját tévéshowja volt, a nővérét Tracee Ellis Ross (Feketék fehéren 2014-2022), a szerelmét pedig Erika Alexander (Tűnj el!), aki egy Monk korabeli elvált nőt alakít. Ez talán felesleges információnak tűnik, de a producerek először 27 éves lányokban gondolkodtak, még egy ilyen atipikus film esetében is. Hosszú még az út…
Az író/rendező szerencsére látott már felnőtt embereket és egészen jól tudja, hogyan működnek. A szereplők csetlenek-botlanak az életben, mégis ez a része könnyebben szerethető, hiszen érződik rajtuk, hogy nem papírmasé-figurák, hanem emberek, benne a saját életközepi válságaikban, már túl sok veszteségen, és némi kapaszkodót keresve egymásban. A képi világa ezeknek a részeknek megkapóan szép, habár a filmen egy pillanatig sem érződik, hogy elsőfilmes rendezte.
Az egyetlen már-már éteri kapcsolat az idős házvezetőnő és a helyi rendőr között szövődik, akiknél kedvesebben megírt és eljátszott mellékszereplőket régen láttam filmben. De a többiek is kiválóak, Jeffrey Wrightról pedig csak felsőfokban lehet beszélni: a szemöldöke rezdülésével, de még a háta tartásával is annyi mindent elmond a szerepéről, amit kevesen tudnának. Ezért is olyan hihetetlen, hogy 30 év óta ez az első főszerepe.
És hogy miért nem volt több, ha ilyen kiváló színész? A filmajánlóban eddig a pontig tizenháromszor írtam le, hogy fekete. Egy olyan dolgot, aminek semmi köze a tehetséghez, sem az íróihoz, sem a színészihez. Mégis úgy tűnik, hogy könyvkiadók/olvasók/producerek valamiért azt képzelik, hogy a melanin (sötét színű pigment) befolyásolja azt, hogy milyen ember vagy.
Az Amerikai irodalom pedig azért nagyon fontos, mert megpróbálja megmutatni ezt a kettősséget. Mert ha az idős, alzheimeres édesanyád eltűnik a tengerparton, akkor nem számít, hogy fehér-e vagy fekete. (Talán ez rossz példa volt, ez épp késő este történt…) (Irónia volt.) (A film ezt jobban csinálja, nézzétek inkább azt!)
Egyébként nem csak azoknak ajánlom, akiknek van még dolga rossz társadalmi beidegződések-terén, hanem mindenkinek, akinek már volt tapasztalata arról, hogy az iskolában/munkahelyen/buszon/utcán nem őt látták, hanem egy rávetített képet csak. Hogy rossz érzés volt? Hát nevessünk rajtuk!
