Országúti diszkó (Road House) R.: Doug Liman Fsz.: Jake Gyllenhaal, Daniela Melchior, Conor McGregor, Billy Magnussen, Jessica Williams, Joaquim De Almeida, amerikai akciófilm, 123 perc, 2024. (16)
Felesleges remake az út szélén
Doug Liman furcsa egy rendező, a neve nincs annyira a köztudatban, holott folyamatosan dolgozik, szinte minden évben kijön valamivel. Ezek többynire eltűnnek a középszer süllyesztőjében, de olykor azért a vászonra tesz valami igazán maradandót (Nyomás, Bourne-rejtély, A holnap határa) is, ám alapvetően megmaradt iparosbak, aki csak végzi a dolgát. Legújabb filmje az 1989-es Országúti diszkó újragondolása, ami bár anno nem volt nagy siker, de idővel kisebb kultstátuszba került. A régi film producerével, Joel Silverrel közösen 35 évvel később úgy érezték érdemes ezt még egyszer elmesélni.
Elwood Dalton (Jake Gyllenhaal) visszavonult MMA-harcos, aki jó pénzért megbízást kap arra, hogy Floridában egy kétes hírű szórakozóhelyet kipofozzon és megtisztítsa a kötekedő alakoktól. Ez azonban nem tetszik a környéket irányító bűnözőknek, mert nekik kifejezetten érdekük az egyszerűen csak Road House-nak nevezett hely eltörlése. A kezdeti próbálkozásuk azonban kudarcba fullad, hála Dalton rendkívüli talpraesettségének. Kétségbeesésükben egyre durvább eszközökhöz folyamodnak, míg végül megbíznak egy teljesen őrült verőlegényt (Conor McGregor), akiből tejesen hiányzik a félelem és végre egyenrangú ellenfele lehet az egykoron világklasszis bunyósnak.
Az alkotók kizárólag az alapszituációt hagyták meg az eredetiből, tehát hogy egy Dalton nevű ember afféle modernkori cowboyként megtisztítja a környék szórakozóhelyét és közben beleszeret egy orvosba. Ezen kívül szerencsére minden mást megváltoztattak és nem is feltétlen áll rosszul ez az áthangolás. A helyszín átkerült Floridába (a valóságban a Dominikai Köztársaságban forgattak), a karaktereket mind újraírták vagy hozzáadtak, nagyobb hangsúlyt kapott a humor, valamint a lőfegyverek helyett inkább a puszta kezes bunyókat preferálják ebben a világban. Mindez akár egy tisztességes akciófilmre is elég lehetett volna, viszont az alkotók szándékából nagyon kevés valósult meg.
Az egyik pozitívum maga a humor: a film érdekes módon nem annyira komoly és nagy ritkán Crank-szerű abszurditásba is képes átmenni és ezek a pillanatok meglehetősen jól működnek. Ezenfelül a verekedések mind nagyon energikusak és meglátszik, hogy foglalkoztak ezekkel a jelenetekkel. Conor McGregor, a híres MMA-harcos első filmszerepében hatalmasat ripacskodik, de a szuper arrogáns, eszelős terminátor-szerű karaktere simán illeszkedik a koncepcióhoz. Azonban a legjobb mégis csak Jake Gyllenhaal: durva, ahogyan kipattintotta magát (mondjuk nem először) és a fellépése, mozdulatai és az az őrült tekintete megbabonáz. Egy másodpercig nem lehet kétséges, hogy már gyerekkorától fogva verekedésből élt, annyira hiteles minden egyes reakciója.
Sajnos elérkeztünk a fekete leveshez: főleg az eredetivel összehasonlítva tűnik szembe a remake hiányosságai. Ugyanis itt egyszerűen nincsenek igazi interakciók a karakterek közt. Dalton és az orvos (Daniela Melchior) közti viszony is inkább tűnik forgatókönyvírói kényszernek, de azt is nehezen lehet elfogadni, hogy itt kizárólag üzleteket meg szórakozóhelyet lehet látni (a hajókon kívül). Nem érezni azt, hogy a filmbeli karakterek valóban élnek és, hogy van vesztenivalójuk. Dalton összehaverkodása a helyi könyvesboltosokkal is meglehetősen erőltetett és hiteltelen (nem beszélve arról, hogy magának a boltnak semmilyen forgalma nincs). Szóval vannak itt színészek, meg sok statiszta is, csak éppen tényleges élet nincs. Főhősünk itt nem haverja a zenekar vezetőjének, mint anno Patrick Swayze, nem sokat oktatja a Road House kidobóit, hanem minden csak úgy van. Ha verekedés történik a kocsmában, mintha mindenki elkezdene összevissza futkosni perceken át, valójában senki sem akar igazán elmenekülni. Biodíszletnek használ statiszták, akiket elfelejtettek instruálni. 
Maga Liman is takaréklángon dolgozott: bár a verekedős részeknél meglátszik a beléjük fektetett munka, de ezt leszámítva meglehetősen megúszósan rendezett. Kisebb körmös jár neki és az operatőrnek ugyancsak, amiért képtelenek voltak egy rendes látványvilágot felépíteni. Nem csak arról van szó, hogy főleg a kinti utcai jelenetek meglehetősen rondán néznek ki. Az a kevés drón és GoPro felvétel rendesen kizökkentheti a nézőt az amúgy is néha zavaros történetmesélésből. Érthetetlen, mi célt szolgálnak, mert míg a drón használata legalább képminőség szempontjából korrekt, addig a GoPro kapcsán egy látványos pixelesedést kapunk. A Hobbit: Szmaug pusztaságában a hordóúsztatós jelenetben is hasonló kamerát használtak (nyilván egy régebbi verziót) és eléggé szomorú, hogy egy évtized elteltével sem lettek képesek a filmesek tanulni Peter Jackson hibájából.
Most visszatérnék a színészekre. Szóval hiába is jó Gyllenhaal és McGregor is képes a maga módján szórakoztató lenni, de ez nem mondható el Billy Magnussen alakításáról, aki itt (is) sajnos meglehetősen egybitesen ripacs és cseppet sem félelmetes. Elvileg ő uralja a környéket, azonban a fellépése alapján az is kétséges, hogy bárki dolgozna neki. Az eredetiben Ben Gazzara a sematikus karaktere ellenére meglehetősen ijesztővé tudta tenni a figurát. A szinte teljesen feleslegesen szerződtetett, jobb sorsra érdemes Joaquim de Almeida esetében meg elfelejtették megírni a szereét, akár simán ki is hagyhatták volna a végeredményből.
Összességében meglehetősen középszerű lett az újragondolt Országúti diszkó. Az erőt itt Gyllenhaal jelenti és ő teszi nézhetővé ezt a meglehetősen átgondolatlan katyvaszt. Kár az egészért, mert tisztességesebb forgatókönyvvel és egy lelkiismeretesebb és bátrabb rendezéssel akár egy új kultfilm is lehetett volna belőle. Így viszont semmi más nem fog megmaradni bennünk, csak Jake és a forgatási helyszínek, na és természetesen Florida leghíresebb fája, Fred.
U.i.: Érdemes megnézni, hogy mi a könyvesbolt melletti üzlet neve. Ez azoknak szól, akik ismerik az eredeti filmet.
