A Bridgerton család 2. évad (2022) Netflix. (16) Készítő: Chris Van Dusen, Producer: Shonda Rhimes, Főszereplők: Jonathan Bailey, Simone Ashley, Charithra Chandran, Adjoa Andoh, Ruth Gemmell, amerikai romantikus drámasorozat, 1. évad (8 rész, 60-70 perc), 2022. (16)
A tökélyre fejlesztett kommersz igazi érzelmei
Megpróbáltam tisztázni magamban a Bridgerton-ellentmondást, mert a bennem élő bölcsész meg akarja vetni ezt az egész felhajtást, míg az ugyanott bennem élő fáradt nő felsóhajt, elővesz egy jégkrémet, és elindítja újra. Értelem és érzelem harcáról lenne szó, vagy a megosztottságot generáló marketing miatt egy egyszerű pénzügyi sikerről? Lehet érzelmek nélkül vizsgálni ezt a sorozatot? Megpróbálom.
Shonda Rhimes, világok alkotója. Ő az a producer, aki tudja, mi az a hosszútávú építkezés, hiszen A Grace klinika évtizedei megmutatták, hogy képes a megújulásra, miközben úgy tűnik, hogy a tévénézőket is egész alaposan kiismerte. Fekete bőrszínű amerikai nőként sokat tett azért, hogy új történeteket és új külsőket ismerjünk meg, de a Bridgerton-univerzummal koronázta meg a diverzitás hétköznapokba emelését. Talán az első évaddal kapcsolatban voltak a legerősebbek azok a hangok, amik a történelmi hűséget kérték számon a sorozaton, pedig ez egy oktalan kérdés. Shonda Rhimes meséket mesél nekünk, de ezek nem a történelemkönyvekben játszódnak, hanem lányszobákban, ahol örökösen bálok vannak, gyönyörű ruhák és délceg férfiak. (A megjelenő erotika miatt nagyobb lányok szobáit képzeljük magunk elé.)
Az 1. évad a Covid kitörésekor érkezett, amikor az embereknek elementáris késztetésük volt valami igazit csinálni (emlékszünk még az egymásnak küldött büszke kovásznevelős képekre?), és ugyanakkora vágy volt a menekvésre is. Úgy hiszem, hogy a hatalmas népszerűség meglepetésszerűen érte őket, habár mindent megtettek érte, de azóta tudatos építkezés folyik. A közösségi médiában az évad tényleges hosszának sokszorosa a promóciós anyag, ráadásul senki sem beszél ki, mindenkiről az sugárzik, hogy rajong a munkájáért, és miért ne tenné: ha nem jön közbe semmi, hosszútávú szerződés köti a világ egyik legnépszerűbb sorozatához, amiben egyszer eljön az ő főszerepe is.
A Bridgerton-világ, ami mellett még akkor sem lehet legyintve elmenni, ha az ember nem látta vagy olvasta (Julia Quinn regényfolyamán alapul a sorozat.), mert mára már mindenhol jelen van. Első ránézésre két dolog tűnik fel: hasonlít egy kosztümös történelmi drámára, de a szokatlan színekkel és a leegyszerűsített, elnagyolt berendezéssel azonnal le is választja magát róla. Miközben a ruhák és parókák élénk színű tisztasága azt is megmutatja, hogy egy kicsit olyan lesz az egész, mint egy színház, nem kell annyira komolyan venni. Ez egyrészről igaz, hiszen habkönnyű szórakozást ígér, miközben, ha részleteiben vizsgálja meg az ember, akkor rájön, hogy a Bridgerton-univerzum a maga sekélyes szórakoztatásában egy tökéletes alkotás és/vagy pénzügyi produktum.
Egyrészt fontos feladatot lát el: megmutatja a más bőrszínű, vagy testalkatú lányoknak, hogy ők is lehetnek lányregények főszereplői, habár azonnal a szemére is lehet vetni, hogy ugyanazt a kilúgozott tündérmesét adja el nekik is. De ez is csak ránézésre igaz. A főszál mellett ott van a rengeteg szerethető és érdekesebb háttérrel megírt mellékszereplő is, akik közül lehet kedvencet választani, ráadásul a hosszútávú építkezés miatt belőlük egyszer főszereplők lehetnek, és így végül senki sem marad hős nélkül. A színészválasztás pedig (néhány kevésbé sikerülttől eltekintve) egészen elképesztő, tehetséges fiatal brit színésznemzedék adja a derékhadat, többen színházból érkeztek. (Azt gyanítom, hogy olyan sztárkeltető lehet majd ez is, mint korábban a Trónok harca volt.)
Felmerül a kérdés, hogy hogyan lehet ilyen sok embert kiszolgálni? Elsőre talán a sekélyesség lenne a válasz, de Shonda Rhimes sokkal okosabb ennél. A Bridgerton okosan építkezik, mindenkinek ad egy kicsit. Ennek a része az is, hogy kapunk mai feminista szereplőt, de az is, hogy bagatell szerelmi szálak és túlhaladott megoldások kerülnek elénk. Mert habár a sorozat több ponton óvatosan megmutatja a romantikus mesék kritikáját, de az alaptörténetben nem enged. A nagy szerelmi vallomások, széles férfivállak és ziháló keblek mondják ki a végszót. Valószínűleg lehetne progresszívebb is, de akkor nem ez lenne a legnézettebb sorozat, ezt az árat pedig megfizetjük. Mert még így is működik, megtalálta a sorozatfogyasztás erogén zónáját: biztonságosan érdekes és esztétikusan pikáns kikapcsolódást ígér, ráadásul jó minőségben, profin tálalva.
A 2. évad, avagy a kényszerpályák játéka. Az elsőhöz hasonlóan nők, nők mindenhol, ott is, ahol férfiaknak kellene lenniük. Az egyik főszereplője az évadnak (ha van egyáltalán értelme olyanról beszélni?) Kate Sharma, az egyedülálló nővér, aki a családfő feladatát vette magára, és életcélja, hogy a társaságban frissen bemutatkozó húgát a legelőnyösebb partihoz juttassa. A módszerei kérlelhetetlenek, célratörőek és mindenre kiterjednek, kivéve egy dolgot, ami sohasem szerepelt a tervben, a boldogság. Természetesen a legelőnyösebb agglegény a Bridgerton család feje, a legidősebb báty, Anthony, aki hasonlóan pragmatikus célokból épp nősülésre szánta el magát. A szerelmi háromszög adott, hiszen mindkettejük vélelmezett boldogulása az ártatlan és csodaszép húggal kötött házassággal valósulna meg, de ekkor szót kérnek a saját érzelmeik. Vajon el tudják engedni a (maguk által) felvett szerepeket és a társadalom elvárásait, hogy gyengébbek, de boldogabbak legyenek? És mit szól ehhez a húg, aki eddig mindig mindent az elvártak szerint teljesített, és most csak a megígért révbeérést várja?
Eközben más szálakon is fontos dolgok történnek, hiszen sok történetet mozgat biztos kézzel, ráadásul azokban már kevesebb a habkönnyű lányromantika is, és néha még a darabosságukkal is érdekesebbek. Konfliktus lesz abból, hogy Lady Whistledown kilétét eddig csak a nézők tudták, de Eloise nyomozása miatt ez veszélybe kerül. Benedict művészként próbálja meg a második fiúk életét értelmessé tenni, Colin pedig hazaérkezik (majd elmegy, hogy a harmadik évadban megújulva átvehesse a stafétát). A szomszédban, a Featherington család élete is felfordul, talán még jobban, mint korábban. Személyes kedvenceim ők, és nem csak a humor kanáriszínű megjelenítőként, hanem mert egészen nehéz kérdésekkel kerültek már szembe, és most sem lett könnyebb az életük.
Az 1. évadhoz képest szorosabb, mégis szerteágazóbb a történetvezetés. A színészek jók, még a legképtelenebb helyzeteket is elhiszem nekik. (Jonathan Bailey nemrég alakított elképesztőt az Útitársakban, Simone Ashley már a Szexoktatásban is meggyőző volt.) Az erotika pedig ugyanúgy fontos építőköve ennek is, habár ezt talán már ki sem kell emelni: ez az egyik védjegye (a könyveknek is). A népszerűség pedig nem ártott meg a készítőknek, egységesebb és pontosabb szezont kaptunk a korábbihoz képest, ami valószínűleg még így is csak egy ígéret a jövőre nézve. Mert rajongható, szerethető, vagy akár titokban nézhető, de nem megkerülhető sorozat ez, és főleg nem lehet érzelmek nélkül beszélni róla, hiszen ez az egyetlen deklarált célja. Az örömszerzés.
