Az arcuk mindig előttem lesz (Je verrai toujours vos visages), rendezte: Jeanne Herry, szereplők: Adele Exarchopoulos, Élodie Bouchez, Leila Bekhti, Gilles Lellouche, Miou-Miou, francia filmdráma, 118 perc, 2023., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Bűn az élet
Vajon mennyire jó ötlet erőszakos bűncselekmények elkövetőit és áldozatait összehozni abból a célból, hogy próbálják közösen megfejteni a dolgok hátterét? A franciáknál legalábbis már egy évtizede működik a dolog. Az arcuk mindig előttem lesz a kommunikáció fontosságára hívja fel a figyelmet erős színészi alakításokkal, de a konfliktuskezelés olyan szinten jól működik benne, hogy az a való életre kevésbé jellemző. 
Franciaországban 2014 óta működik a helyreállító igazságszolgáltatás intézménye, ahol bűncselekmények elkövetői és áldozatai szakemberek és önkéntesek közreműködésével, szigorú szabályok szerint, ellenőrzött körülmények között beszélgetnek arról, hogy egy bűncselekmény elkövetése, illetve elszenvedése hogyan változtatta meg az életük. Ugyan egy ilyen beszélgetés nem mentes a heves érzelmektől és indulatoktól, a cél a másik fél meghallgatása és megértése, a normális, kulturált párbeszéd.
A film cselekménye két szálon fut. Az egyikben Chloé Delarme (Adele Exarchopoulos) megtudja, hogy a gyerekkorában őt rendszeresen szexuálisan zaklató féltestvére ismét a városban van, ezért felveszi a kapcsolatot az egyik szakemberrel, hogy közvetítsen közöttük. Azt szeretné elérni, hogy bátyja adjon magyarázatot tettére, illetve tegyen ígéretet arra, hogy soha többet nem fogják keresztezni egymás útját. Chloé tehát kénytelen újra átélni azt a múltat, amitől azóta sem tudott teljesen megszabadulni. 
A másikban két szakember keres fel börtönben ülő, illetve azt megjárt embereket, hogy vegyenek részt egy foglalkozás sorozaton és találkozzanak erőszakos bűncselekmények áldozataival. Az egyik oldalon tehát olyan emberek vannak, akik a pénzhez jutás reményében másokat kiraboltak, a másik oldalon pedig olyanok, akiket megtámadtak a pénzükért, értékeikért. Van, akit egy üzletben raboltak ki munka közben, van, akit a saját otthonában és van, akit az utcán. Egyikük sem kapta vissza a korábbi életét.
A közös pont értelemszerűen a helyreállító igazságszolgáltatás, illetve az, hogy az előbb említett szakemberek kollégák és jóbarátok (mondhatni családtagok). A cselekmény a találkozásokra koncentrál, melyekből egyértelműen látszik, hogy milyen alapos felkészültséget igényel és mekkora felelősséggel jár a rendszer működtetése. Ezeknek az embereknek ez nem csak munka, hanem egyfajta küldetés, amit teljes odaadással és szenvedéllyel csinálnak, sokszor a magánélet rovására. 
A beszélgetések nem mentesek az érzelmi kitörésektől, de igazán nagy csatákat nem látunk. Mintha a résztvevőket aszerint válogatták volna ki, hogy kiben nagyobb a kompromisszum készség. Mindenki elmondja a saját történetét, elkövetők, áldozatok, aztán megy az adok-kapok, de az is úgy, hogy abból mindenki kapacitáljon és megerősödve jöjjön ki a támogató közegnek köszönhetően. Chloé története már csak azért is erősebb, mert hiányzik ez a csoportos együttlét. Egy szakemberen keresztül üzengetnek egymással az erőszaktevő testvérével, aki hol az ártatlant adja, hol pedig számon kéri rajta, hogy miért nem családon belül próbálta, próbálja megoldani a dolgot. Ezáltal válik Adele Exarchopoulos alakítása a legemlékezetesebbé; a színésznő játéka filmről-filmre érettebb.
A film egyértelműen az érzelmekre próbál hatni, a párbeszédek, konfliktusok erre vannak kihegyezve, pontosan meg vannak szerkesztve, ettől némileg kevésbé életszagúak. Amit látunk, az egy nagyon ideális helyzet, ahol szinte mindenki megérti a másikat és – némi ejnye-bejnye kíséretében ugyan – megbocsát. A való életben azért erre sokkal kisebb az esély. Vérnek természetesen nem kell(ene) folynia, de a közös cigi a börtönudvaron és az önkéntesek által elkészített ételek kedélyes elfogyasztása már-már megmosolyogtató. Az egész kicsit olyan, mintha a helyreállító igazságszolgáltatást próbálnák meg a francia adófizetőknek, illetve a nézőknek eladni és ehhez sikeres példákat gyúrtak össze egy filmbe. A dokumentarista jelleg erőteljesebb jelenlétével talán jobban, hitelesebben működne Az arcuk mindig előttem lesz, ami ettől még nem lesz hamis, csak az emberi természetet ismerve inkább utópisztikus. 
