Szörnyetegek: A Lyle és Eric Menendez-sztori – kritika


menendezSzörnyetegek: A Lyle és Eric Menendez-sztori (Monsters: The Lyle and Erik Menendez Story), forgatókönyvírók: Ryan Murphy, Ian Brennan, David McMillan, Todd Kubrak, Reilly Smith, szereplők: Cooper Koch, Nicholas Alexander Chavez, Javier Bardem, Chloë Sevigny, Ari Graynor, Nathan Lane, Dallas Roberts, Leslie Grossman, amerika bűnügyi sorozat, 1 évad, 9 rész, kb. 50 perc, korhatár: 18+ (Netflix)

A Beverly Hills-i Psycho és a sablonizált minisorozatok esete

Súlyos társadalmi kérdések garmadái fogalmazódhatnának meg a Szörnyetegek 2. évadának kapcsán, ha nem pont a (9 rész dacára) kifejtetlenségbe és a sematizmussá merevült konvenciók fantáziátlan alkalmazásába fulladna bele. Persze a történet maga érdekes, de talán a true crime egyik hátulütője, hogy azt is meg kell tudni válaszolni, hogy miért pont én, pont így mesélem el? Nem elég a Wikipédia vagy egy doksi? (Ami most már egy kattintásra van a Menendez-sztoritól.) Ez, hasonlóan a Menendez-gyilkosság valódi indítékához, rejtély marad.lyle es eric“Hát, nem jött meg a kedvem félgengszter amerikai milliárdosnak lenni!” – Gondoltam, miután befejeztem a Szörnyetegek: A Lyle és Erik Menendez-sztori-t. (Nota bene: Létezett valaha olyan milliárdos, úgy általában, bárhol bármikor a világtörténelem során, aki nem volt gengszter?) Hatalmas medencék, parányi emberség (se), toxikus családi dinamikák, slusszkulcsszörgető pojácáskodások, valahonnan a mélyből feltörő erőszakrobbanás. Persze talán ezek az Amerikai pszichó óta közhelynek is mondhatóak, mégis, kilencszer ötven perc talán több teret enged alaposan körbejárni e témát, mint egyszer száz. Nem?
1989. augusztus 20-án az akkor 21 éves Lyle és 19 éves öccse, Erik Menendez sörétes puskákkal felvértezve berontottak saját családi házukba, ahol az éppen a kanapén alvó szüleikre, José és Kitty Menendezre megközelítőleg tizenhat lövést adtak le közvetlen közelről. A hatóságokkal eleinte megpróbálták elhitetni, hogy a maffia végzett a szülőkkel, de hamar lebuktak. A bíróságon aztán azzal védekeztek, hogy szüleik kis koruktól kezdve rendszeres szexuális zaklatásban és egyéb testi-lelki kínzásokban részesítették őket. Az igazság a mai napig sem derült ki.erik es lyle 1Sorozatunkat elég széles spektrumú műfajhibridnek lehetne mondani. Az elején krimi, gengszterfilm, sőt, néhol gengsztervígjátéki elemek is feltűnnek, aztán később thriller, lélektani-, majd tárgyalótermi drámává és börtönfilmmé válik. E sztori egyébként valóban alkalmas arra, hogy a bűnügyi film metazsánerének majd’ minden eleme megelevenedjék, archetipikus helyszínek, jól bejáratott karakterek (gazdag szociopaták, dörzsölt ügyvédek, árulások, stb.) vezetnek minket végig a cselekményen.
Akár jól is elsülhetett volna ez a dolog, de nem az érzékeny műfajmix tükröződik a végeredményen, hanem inkább az átgondolatlanság, az, hogy nem tudja, hogy mi szeretne lenni, nem pedig az, hogy tudja, hogy mindegyik. Mert ha tudná, akkor egzakt módon azt is el tudta volna dönteni, hogy miről akar szólni (egyszerre több mindenről is lehet, sőt, ha jól megy, akkor még e soktényezős műfajmix is működhet): a tárgyalótermek és a média kapcsolatáról? A családi traumák átörökléséről? A pszichopata karakterének árnyalásáról? Vagy hogy a Menendez-testvérek igazat állítanak-e? Ugyan mindegyik téma csírája ott van, ám egyiket sem sikerül kibontani megfelelő mértékben (sőt, amennyire egy minisorozattól, ha már sokkal több időt követel egy filmnél, elvárható lenne).lyle es eric 1A műfajok közül talán a lélektani dráma és a pszichológiai thriller kategóriái képviselik magukat a legmarkánsabban, ám mindegyikbe beletörik a bicska, mégpedig azért, mert kioltják egymást. A lélektani drámát nagyjából a hosszan (ám sajnos nem belemenősen – félreértés ne essék, nem a spicy jeleneteket hiányolom, hanem a karakterek valóban mélyen lévő mozgatórugóinak érzékletes és alapos kibontását) mutatott családi jelenetekben lehetne tetten érni, meg persze abban a kérdésben, hogy miért is lőttek a fiúk? Ehhez viszont a szereplők indítékait “rossz irányba” mozgatja, és így értelmezhetetlen és hatástalan lesz a karakterek ezen síkja: ahhoz, hogy ez működjön, ugyanis el kéne dönteni, hogy a fiúk valóban szociopaták vagy nem?
Ha nem azok, akkor lehet drámázni, hiszen akkor vonódunk be emocionálisan és tudjuk körbejárni mi nézők a karakterekkel együtt a miérteket. Ha viszont szociopaták, akkor a film nem tudja megtenni azt, hogy érzelmileg bevon (vagy legalábbis nem egy nem-horror, mainstreamnek szánt Netflix-sorozat) – ekkor ugyanis az agymunkának és az analízisnek jönne el az ideje. A pszichológiai thriller felől nézve valami olyasmi álláspontja is lehetne a sorozatnak, hogy nézzük meg a pszicho/szociopátia lélektani mélységeit, ezzel demisztifikálni a “Gonosz” színeváltozását. A Mindhunter is beugorhat ezen a ponton, mint minőségi példa. Csakhogy ennek viszont meg pont az szab gátat, hogy érzelmileg is megpróbál bevonni a sorozat, nem csak értelmileg. Persze tudna ez jól is működni, már ha e nagyfokú érzékenységet igénylő koncepciómix mentén épkézláb módon konstruálták volna meg a forgatókönyvet.

erik es lyleSajnos ez nem mondható el, egészen rosszul megírt a Lyle és Erik Menendez-sztori. Nézzünk egy példát (elnézést, ez a bekezdés lehet, hogy spoileres lesz, akit ez zavar, az nyugodtan ugorja át). Fontos aspektusa a családon belüli erőszaknak a dolog elbagatellizálása. Ez elég arcpirító és infantilis módon van prezentálva, arról nem is beszélve, hogy e baltával faragottság teszi taccsra a “nagyjelent-formai bravúr” középső epizódot azzal, hogy fél órán keresztül a nemi erőszak van ecsetelve, aztán a végén Erik hozzáfűzi, hogy “szeretem az apámat”. Na, ha ez színvonalasan lenne összeillesztve, akkor nem úgy kellett volna megírni e nagymonológot, hogy teljesen inkoherensnek tűnjön ettől a karakter, mert hát nekem mint nézőnek nagy dolognak tűnik (mármint: ezt sugallja a film – meg úgy egyébként is), ha valaki azért tesz fahéjat az apja reggelijébe, hogy jobb ízű legyen az ondója. Így talán úgy is tűnhet, hogy arról van szó, hogy Eriknek nem esik le a dolog súlya – rossz irányba, a saját céljaival ellentétesen (mert hát elvileg e jelenetnek az lenne a célja, hogy rávilágítson Erik és a családja ambivalens kapcsolatára, nem pedig az, hogy Erik valóságérzékelését megkérdőjelezzük) kezd el mozgatni emocionálisan a sorozat, és ez nem “zavarba ejtő”, hanem összezavaró. Vagyis hatástalan. A “nagy dolgok fel nem fogására” adekvátabb módszerek is vannak, ide hozhatnám például a Sorstalanság regényt mint iskolapéldát. De e jelenetben nyilván más a helyzet: Erik (meg később José) nagyon is tudják, hogy ami történt velük, az nem természetes, nyilván önnyugtatási célból mondják, hogy nem nagy dolog – ám ezt is lehetett volna sokkal komplexebben és árnyaltabban megjeleníteni annál, minthogy a karakterek levágnak valami megrendítő traumát, aztán hozzáfűzik: “ja bocs, ez teljesen átlagos… khmm…”.eric and lyleA sorozat felépítése sablonos: van “nagy formai bravúr” középső epizód, mindegyik rész egy-egy karakter szemszögéből van bemutatva (Lyle, Erik, José, Kitty, pszichológus, stb.), az “alapos körbejárás” meg a “karakterek kibontásának” illúzióját adva. És itt érkezünk el a sorozat központi problémájához: A Szörnyetegek: Az Lyle és Erik Menendez-sztori túlságosan konvencionális, és abba is bukik bele, mert olyan karaktereket vázol fel, akik sokkal komplexebbek annál, hogy hagyományos narratívával elmesélhetőek legyenek. Egyszerűen azonosulhatóság és célorientáltság szempontjából szétfeszítik a narratívát és a filmnyelvet. Vagyis a film túl konvencionálisan akar működni, túlságosan bevett pozícióba szeretné ültetni a nézőt ahhoz, hogy a karakterekről való bármilyen kijelentése eredményes legyen. (Még a műfajok szintjén is a hagyományos megoldásokat követi: ha tárgyalótermi dráma akkor egy hagyományos tárgyalótermi dráma, ha gengszterfilm akkor hagyományos gengszterfilm, ha pszichothriller akkor hagyományos pszichothriller.)szornyetegekMindezek ellenére a sorozatot nem kell teljesen leírni. A színészek például nagy többségében egészen remekek, a leginkább kiemelkedő pedig az Eriket játszó Cooper Koch. Ha papíron nem is, az ő játékában valamit sikerült átörökíteni a szociopátia vs. lelki vívódás kérdésköréből. Kiemelném még az utolsó részben derült égből érkező Paul Adelstein ügyészét, aki szintén emlékezetest nyújt. Egyes jelenetek is jól el lettek találva önmagukban. Az első rész humoros Halloween-tematizálása, a mikrofonokkal való szerencsétlenkedés a tárgyaláson (ami úgyis történt), meg a középső epizód persze hatásvadász módon “na most ez egy formai bravúr” (de végtére is az, valóban egy formai bravúr), szóval a rendezés is általánosságban jónak mondható.

Felmerül a kérdés, hogy valóban kétosztatú-e Menendezék története. Ha valóban csupán költötték a bántalmazásokat, akkor vajon tényleg az a megfelelő olvasata a történteknek, hogy “hát igen, ők ilyen hazug szociopaták”? Nem leegyszerűsítő és visszamisztifikáló ez a hozzáállás? Vajon nincs-e komolyabb feldolgoznivalónk akkor, ha tényleg pusztán a pénz miatt művelték amit műveltek? Hiszen a világ pszichológiai értelmezésének aspektusa individuumokhoz kötött, így talán jobban lehatárolhatónak tűnik első látásra, s ezért a narratívagyártásnak is megfelelőbb terep. “Josét bántalmazta az anyja, ezért ő bántalmazta Eriket és Lylet, akik megroppanva lelőtték Josét és Kittyt” – ez így komfortos, megfogható, lehet vele valamit kezdeni. Sőt, felmenti az átlagembert, hiszen “a rossz minták így adódnak tovább, ennyi, nekem ehhez nincs közöm, pláne itt Magyarországon”. Na de mi van akkor, ha tényleg a pénz miatt öltek? Mi van akkor, ha mi mind, e sorok írója és olvasója egyaránt felelős egy olyan világ működtetéséért, ahol a Rolex miatt őzsöréttel térden-, aztán fejbe lövik szüleiket a gyerekek?
Sajnos ezeken inkább a történetet taglaló cikkektől, hírektől, ismeretterjesztő videóktól gondolkozok el, nem magától a sorozattól. Pedig ez lett volna a feladata, ám ez nem sikerült.10 6

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Silent Hill 2 - játékteszt
Következő cikk És mi van Tomival? - kritika