A második felvonás (Le deuxième acte), rendezte: Quentin Dupieux, szereplők: Léa Seydoux, Louis Garrel, Vincent Lindon, francia vígjáték, 76 perc, 2023., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Régen minden jobb volt…de tényleg
Az ezredforduló tájékán zenés videókban és egy farmerreklámban jelent meg Flat Eric, a vicces sárga plüssfigura, amit Mr. Oizo talált ki. A művésznév mögött Quentin Dupieux áll(t), aki a zenélés mellett már akkoriban is készített filmeket. A francia forgatókönyvíró-rendező az elmúlt években számtalan díjat és jelölést zsebelt be, mozijainak közös jellemzője a zavarba ejtő, szokatlan cselekmény. A második felvonás egy filmforgatáson játszódik, ugyanúgy megvan benne a humor, a csavar, az ötletesség, de sokkal „földhözragadtabb” ezen alkotásokhoz viszonyítva.
Egy autó áll meg egy út menti étterem előtt, testes és láthatóan ideges Stéphane száll ki belőle, hogy kinyissa a vendéglátóipari egységet. Ide tart gyalog a két jóbarát is. David megismerkedett egy csinos és vonzó nővel, ám az túl sok neki, ezért arra kéri Willyt, hogy a találkozó alkalmával próbálja meg elcsábítani Florence-t. Willy természetesen gyanakodva fogadja a dolgot, mert nem érti, hol van ebben a csavar. Florence ugyanakkor nem érzi, hogy a férfi menekülne a kapcsolatból, éppen ellenkezőleg, arra készül, hogy bemutassa Davidot az apjának, a bankár Guillaume-nak. Ők ketten autóval jönnek, de útközben megállnak, kiszállnak és gyalog folytatják tovább.
Nem kell sok idő, hogy a néző rájöjjön, ez tulajdonképpen egy filmforgatás, a szereplők színészek, az étterem a cselekmény – fő – helyszíne, a vendégek pedig statiszták. A stábot nem látjuk, csak időnként hallunk valakit megszólalni a túloldalról, egyedüli támpontot a dialógusok adnak, mert nincsenek állványok, lámpák és mikrofonok sem. Miközben a kamera forog, a színészek rendre kiesnek a szerepből és „civilként” folytatják a beszélgetést, az egyik pillanatban még a betanult szöveget mondják, a másikban hétköznapi dolgokról beszélgetnek. 
Nem tudjuk, mi az, ami a forgatókönyv része és mi az, ami nem, mert végig forog a kamera, veszi az egészet és nincsenek éles határok. A negyedik falat nem hogy áttöri, de porig rombolja, ráadásul amikor azt hisszük, sikerült megfejtenünk a dolgot, hamar kiderül, hogy tévedtünk. A film cselekményét megszakítva a színészek beszélgetnek a szakmához, a szerephez és egymáshoz fűződő viszonyukról, a film jövőjéről, miközben az aznapi jelenetet kéne felvenniük. Mindenkinek megvan a saját szakmai és magánéleti problémája, amit ki is ad magából.
Quentin Dupoieux csinált már filmet gyilkos autógumiról, a többi kabát elpusztítására felesküdött bőrkabátról, óriáslegyet idomító testvérpárról vagy éppen óriásteknős ellen harcoló szupercsapatról. A második felvonás ezekhez képest egy teljesen átlagos és unalmas valaminek tűnik, de kellően ötletes és humoros. Fesztelenül mutat fricskát annak az eluralkodó szemléletnek, ami megfoszt minket a valódi (szólás)szabadságtól, attól az állapottól, amikor a művészet még elvált a valóságtól, a színész pedig a magánembertől, mert nem kellett minden kimondott gondolatért (és tettért) a társadalom egy részének (vagy egészének) megvetésével számolnia.
Az idő kerekét ezen felül azért is szeretné visszaforgatni, mert úgy érzi, a régi, hagyományos mozi veszélybe került azáltal, hogy már nem emberek írják és csinálják, hanem bekerült a képbe a mesterséges intelligencia is. Az élet a legjobb forgatókönyvíró, minden alkotásban ott van az alkotó is a maga élményeivel és tapasztalataival, vágyaival és félelmeivel. Ezt nem lehet egy programra bízni, legyen akármennyire is emberarcú. Neves szereplőgárda, érdekes alapgondolat, ötletes kivitelezés, szórakoztató végeredmény.
