Mosolyogj 2. (Smile 2), rendezte: Parker Finn, szereplők: Naomi Scott, Kyle Gallner, Lukas Gage, Ray Nicholson, Rosemarie DeWitt, amerikai horrorfilm, 132 perc, 2024., 18 éven aluliaknak nem ajánlott!
Fagyjon az arcodra a mosoly!
„Ha mosolyogsz, a világ is veled mosolyog.” Ismerjük a mondást, Parker Finn rendező pedig mintha ezt fordította volna ki a 2022-es filmjével: a mosoly többé nem a felhőtlen boldogság, a lelki béke szimbóluma, hanem a rettegésé és tébolyé.
A Mosolyogj egy nyugtalanító, az alapötletben rejlő lehetőségeket kellő ügyességgel és hatékonysággal kiaknázó horrorfilm volt és mivel anyagilag is szépen csengetett, nem nagyon volt kérdéses, hogy folytatni kell a borzongatást. A rendezői feladatokat ezúttal is Parker Finn vállalta magára, a szituáció alapjaiban véve pedig ugyanaz: ha rád mosolyognak, halál fia vagy. Épp csak jó folytatáshoz méltóan azt a feladatot is kirótta magának a film, hogy a spektrumot kiszélesítse és jobban (de nem túlzottan) beleássa magát az egész démoni koncepció mechanikájába.
Skye Riley (Naomi Scott) egy korábbi autóbalesetben betöltött szerepét igyekszik feldolgozni (ittas, egyéb szerektől illuminált állapotban sodorta halálba a párját, ő maga pedig maradandó károkat szenvedett), miközben a nagy visszatérésre készül. Egy éjszaka azonban, egy díler barátjánál tett látogatás nem várt borzalmak elé állítja őt. Mivel szemtanúja lesz annak, hogy a férfi delejes mosollyal az arcán agyonveri saját magát, az átok áttevődik. Mindenhol mosolygó démonok leselkednek rá és egyik napról a másikra felborul a valóságérzékelése. Ez pedig ugye nem feltétlen könnyíti meg azt a feladatát, hogy szembenézzen az általa korábban ön- és közveszélyes viselkedésével cserben hagyott rajongó tömeggel.
Az alapötlet már csak azért is hat izgalmasnak, mert tudjuk jól, egy popsztár jóformán az egész életét a nyilvánosság előtt éli le, minden mozdulata, minden apró-cseprő megnyilvánulása górcső alá van véve, így az ép elméjének megbomlása még hatványozottabbnak hat, még látványosabbnak. És még kiélezettebbnek. A hírnév csillogó, sokszor erőltetett, kirakatmosolyokkal teli világa tehát természetesen és gördülékenyen alkalmazkodik a koncepcióhoz. Ezt pedig Parker Finn rendező igyekszik kihasználni: egy rajongói fotózkodást bemutató, különösen nyugtalanító jelenetben például ott van mindez kristálytisztán. Az idegen emberek szeretetének és hódolatának égető közelsége, a háttérben meghúzódó stressz és annak kétségbeesett elfedése.
Naomi Scott alakításában ott van mindez az intenzitás, a félelem és értetlenség, a meg nem értett, rivaldafényben nevelt popsztárok frusztráltsága és az a kizökkenés, amit ez az egész helyzet okoz. Valahol sejtjük, hogy csupán szélmalomharcot vív az átokkal, de olyan töretlen dominanciával van jelen a filmben és olyan hathatósan kiül rajta az egész stressz- és félelemhalmaz, hogy csak szurkolunk neki, valahogy keveredjen ki ebből és csak élje túl.
Ennek eredményeként – valamint a folytatások íratlan szabályainak megfelelve – az eredmény vadabb, véresebb, kiállásban mondhatni nagyszabásúbb hatást kelt. A bő kétórás játékidő ugyan itt is indokolatlannak hat, mint sok más kortárs film esetében, picit lassabban is indul be, de amint beindul és amint nekikezd a nagybetűs horrornak, sínre kerül minden. Sok helyen él a jump scare-effektus használatával, ezt viszont ügyesen használja és hatékonyan, több ízben tényleg nagyon működött. Plusz, egész egyszerűen kevés annál borzongatóbb dolog van annál, mint hogy valaki megmagyarázatlanul széles és töretlen mosollyal az arcán közeledik feléd (ezt már Lynch is tudta, amikor még Bobbal hozta ránk a frászt a Twin Peaks-ben).
Viszont ami leginkább erényére válik az a sokszor tényleg rémálomszerű ábrázolása a hős módosult tudatállapotának. Barokkosabb és véresebb, ötletesebb, kezdve az egyik jelenetben alkalmazott háttértáncosok pokoli vonaglásával és fenyegető közeledésével, de akár a zárójelenet színpadi eseményét is felhozhatom példának. Finn folyamatosan játszik a főszereplő és egyúttal a befogadó valóságérzékelésével. Kilökve bennünket a komfortzónánkból és elbizonytalanítva minket abban, hogy vajon amit látunk, az tényleg megtörténik-e, vagy esetleg pár percen belül kiderül, hogy csak a képzelet szüleménye mindez. Hogy ez okoz-e némi zavart a nézőben, az persze szubjektív: el tudom képzelni, hogy egyeseknél ez levon a drámaiságból és kontraproduktívvá válik a dolog, de nálam működött. Működött, mert éreztem, hogy tényleg az volt a célja a filmnek, hogy vadabbnál vadabb szcénáival és az egyre fokozódó paranoia ábrázolásával szórakoztasson bennünket.
Nem vonja mindez maga után azt, hogy mindenképpen jobb is az előző filmnél, vagy hogy egy olyan horrorfilm született, amit a műfaja mesterműveként aposztrofálhatunk. Az utolsó harmadban elkerülhetetlen megoldáskeresés és magyarázás kicsit megakasztja a dinamikát, és érezhetően nem tud mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy logikát találjon a mosolydémon létezésében. Inkább hat kényszerű lépésnek, semmint funkcionálisnak (hasonlót éreztem a Valami követ című film fináléjában is), egyszerűen sokkal jobban áll neki, ha a rémálomlogika mentén görgeti a rémületkeltést.
Alapvetően tehát egy kicsit tökéletlen, de alapvetően élvezetes horrorfilmet kaptunk ismét, ami belekap érdekes dolgokba, mond valamit a sztárság hátulütőiről, igyekszik bátor lenni és vizuálisan megkapó. Naomi Scott alakítása miatt pedig mindenképp megéri rászánni ezt a két órát. A befejezés pedig értelemszerűen kitárja a kapukat a lehetséges folytatások előtt, viszont talán nem lenne olyan nagy baj, ha itt a „mi következik most” inkább csak a nézői fantáziálások szintjén maradna (de persze, úgysem hallgat rám senki).
