Sonic, a sündisznó 3 (Sonic the Hedgehog 3), rendező: Jeff Fowler; szereplők: Jim Carrey (x2), James Marsden, Tika Sumpter, Lee Majdoub, Krysten Ritter, Alyla Browne, Tom Butler; családi élő-animált hibrid, játékadaptáció; 110 perc, 2024 (12)
Patch 1.03
A Sonic trilógia középső darabjának kritikáját úgy zártam, hogy nehéz dolga lesz a filmnek Jim Carrey nélkül, de volt az a pénz és dupla szerepes ajánlat, hogy a gumiarcú nevettető újragondolja visszavonulási terveit (na meg elmondása szerint sok volt a kiadása), és karrierje során először harmadjára is eljátsszon egy szerepet. Visszatérése jó alapot szolgáltatott, de az előző részek után bőven volt még mit csiszolni az összképen és ez szerencsére két fontos dologban is sikerült. Azért nagy szintlépést így se várjunk…
Ha nem figyeltek volna a közönség reakcióra gondosan, akkor 5 év és 1 hónap alatt kaptunk volna három Sonic filmet, ám a karakterátanimálási 3 hónapos csúsztatás miatt még ennél is szélsebesebben vált trilógiává az eleinte lesajnált játékadaptáció. A Paramount és a Sega viszont kifejezetten figyeltek a rajongókra és egy szép lassú, logikus építkezéssel jutottunk el egy, a játékoktól nagyon távol eső felvezető résztől az egyre inkább hűbb elemekig, igaz a nyitóepizód távoliságát is muszáj cipelnie a franchise-nak. A nézők visszajelzéseit azonban ezúttal se hagyták figyelmen kívül, ami tényleg dicséretes ilyen rövid időn belül ennyiszer.
A részről részre egyre több lore-t behozó trilógia közepével ugyanis pont az volt a legnagyobb baj, hogy fölöslegesen sok időt töltöttünk el egy sokáig érdektelen esküvőn, elvéve az időt a főszereplőktől, azaz Jim Carrey őrült professzorától és az épp kialakuló Sonic-Tails-Knuckles hármas dinamikájáról. Ezúttal ilyenről szó sincs, több korábbi emberi szálat is elvarrtak vagy teljesen megemlítetlenül hagyva (hol a kislány?), vagy csak egy poénra kihegyezve említették meg, plusz elmaradhatatlan volt a Knuckles spin-off minisorozatra való egyetlen cameós kikacsintás is, de azt se olyan szereplővel, akit ne láttunk volna a korábbi részekben.
Az így felszabaduló időt kellően kitöltötte Shadow, az új gonoszsüni eredete, aki az előző etap stáblistás jelenetében tűnt fel. Az ő flashback szála a gyerek Furiosát játszó Alyla Browne részvételével kifejezetten megkapó, lényegében mondhatni egy továbbgondolt E. T. homage Thanos utóízzel. Jó, ezt azért jobban bele kell látni, mint az egyértelmű Armageddon vagy Ocean’s Twelve paródiákat, mindenesetre a popkult utalások most is ezerrel pörögnek a Vissza a jövőbétől kezdve Pikachún át a Tokiót épp romba dönteni készülő Godzilláig.
Nem is beszélve arról a már-már Ferris buelleri és deadpooli magasságokba tolt 4. fal áttörésről, amit Jim által kapunk. Ahogy a lore bővült a filmekben, úgy vált Dr. Eggman / Robotnyik kinézete is egyre ismerősebbé. Az első felbukkanásánál anno csak nézhettük, hogy most ez komoly, ennyire lehozzák a földre a figurát a realitás talaján? De aztán szépen finomodott, a valódi klasszikus megjelenését pedig most nyerte el igazán. Mivel annyira nem vagyok otthon a Sonic világában – hogy mennyire vagyok benne, azt már kétszer leírtam előzőleg, most nem húzom az időt ezzel –, így nem tudom, hogy Shadow-n és a tojásfej gonoszokon kívül ki még a nagy, említésre méltó ellenlábas (antihősökről tudok, ők most nem játszanak), de az ikonikus, többeknek meglévő antagonistákkal talán végeztünk.
Azt már nem merem mondani az elmúlt évek tükrében, hogy Carrey a franchise-zal is végzett volna, hisszük, ha látjuk, de az tény, hogy nélküle fele annyit se érne az egész. Azzal, hogy most több időt és teret kapott, hát nagyon is él, s bár egyesek szemében bizonyára legrosszabb ripacskodását hozza, annyira természetes, annyira zsigeri, hogy az öregítő maszk, avagy a fatsuit se akadály hiperaktív énjének teljes kihasználására. Harmadjára egy picit már fárad azért, de nem érezni, hogy csak a pénzért lenne itt (pedig…), abszolút jól leplezi eme tényt.
Carrey jó értelemben egy igazi állat, most többet tudott kihozni abból, amit kapott – ez a 2. rész némi hibája volt az írás miatt – és bár jó látni őrültködni, azért lassan jöhetne igazán ismét egy drámaibb szerep is az irányába. Persze viccesen azért megjegyezte, hogy a kettős szereppel dupla annyi melót vállalt el ugyanannyi pénzért (Eddie Murphy ebben nagy király…), s a nagypapa kinézethez 3 óra sminkszoba járt, de annyira talán nem utálta, mint a Grincs szerkót. Az továbbra is egy aggasztó kérdés, hogy nélküle és Shadow-n kívül mennyire tudna működni a jövőben a bármilyen gonosszál, ha nem a mainstreamből kell élni.
(Az alanti Jim videóval csak óvatosan, 1-2 lehetségesen spoileres snitt akad benne.)
A többi visszatérő színész is hozza az eddig látottakat, bár James Marsdenék ezúttal a játékidő kb. első felében kikerülnek a cselekményből, s noha nincs baj Marsdennel, de végre! Ez az idő ugyanis a 3 animált főhősnek jár így, ami alatt először láthatjuk kibontakozni azt az igazi csapatdinamikát (hisz két éve még csak csiszolódás volt ehelyett), amit pl. olyan játékokban is tapasztalhattunk, mint a Sonic Heroes. A trió kémiája remek, az alkotás ritmusa pedig szintén a segítségükre siet. A korábban kb. 100 percről 120-ra hízó futamidő most belőtte az arany középutat a maga 110-ével. Ez végig leköt, igaz néhol látni a TikTok generációra optimalizált sebességet, de lassan hol nem? Alig van üresjárat, végig lekötik a figyelmet a történések, s míg a -10 perc határozottan érződik, a +10 nem, hisz több karaktert kell mozgatni.
A csapatba új beszálló Krysten Ritter rideg katonai vezető figurája, ami jó, jó, de mikor tér már vissza Jessica Jones-hoz a színésznő? Ahogy lefele igazából senki, úgy ő se lóg ki. A szinkron ismét kitesz magáért, Speier Dávid kézjegyeit távolról kifülelhetjük, Szabó Máté továbbra is parádézik Sonic-ként, ahogy Schneider Zoltán változatlanul próbál valamennyit átemelni Idris Elba iróniát nem értő játékából, igaz ő 6 résznyi Sky Showtime-os előnyből indulhatott most. Keanu Reeves „hozta magával” László Zsolt szokásos hozzávaló dörmögését, szóval nem panaszkodhatunk – s akkor Kerekes Józsefet még nem is említettem!
A koncentráltabb és hűebb történetvezetés mellett még egy fontos dologban sikerült látványos haladást elérni: mostanra vált a legjobbá a CGI használat, amelynek fokozatai szintén részről epizódra fejlődtek. Persze biztos sokakat így is kiakaszt majd az abszurditása, de pl. nem erőltettek egy újabb lassított felvételes szcénát X-Men módra. Nyilván látszik, hogy mennyire műanyag az egész, néha mennyire leesik a képről (bár pár logikátlanság az itt-ott hadaró sztoriban inkább zavaróbb lehet), de ez igazából csak az utolsó harmadra igaz teljesen.
Merthogy egy hibát azért csak átemeltünk korábbról: ha +1 a számozás a címben, akkor +1-nek kell lennie a tétnek is, s már a 2022-es kalandban is épp eléggé nagy volt, így ugyan logikusan – és kb. játékhűen – de kicsit erőltetetten jött be a végére az, ami. Nem tudom, innen hová lehetne még fokozni, talán lassan megérjük, hogy Sonic-ék kikössenek saját bolygójukon, az első stáblistás jelenet mindenesetre újabb – eddig általam is hiányolt – lore elemet dob be (a stáblista utáni már nem ilyen), kérdés találkozunk-e vele úgy 2027 elején…
Jeff Fowler rendező, aki már a Shadow címszereplésével készült 2005-ös játék CGI átvezetőit is dirigálta, láthatóan él-hal az univerzumért. Minden más esetben egy tisztes iparos benyomását keltené (és keltette is még 4,5 éve), de azt már bebizonyította, hogy ebben tökéletes gondozója a franchise-nak – még a Knuckles pilotját is ő jegyzi. A változatlan felállású írói stábbal is kellően összeszokott, így egyáltalán nem beszélhetünk egy unalmas bőrlehúzásról, hiába tűnhet úgy elsőre ez a tempós sorozatgyártás miatt. Viszont!
Kár is lenne elmenni amellett, hogy noha a középső fejezethez képest érezhetően feljebb léptünk, azért ez max csak egy, a nyitányhoz felérő szint és úgy érzem, ennél jobbat nehéz is lenne kihozni mind a narratív kötelező körök velejárói, mind az alapanyag miatt. A Mario animáció se volt rossz, a folytatást is biztos szépen lehozzák majd, de egy oldalnézetesből 3D-ssé váló kabalagyáros platformer gyökerekből többre talán nem is futja. Ami korábban is erős volt, az most is az (Carrey, poénok, szinkron), ami pedig lehúzta az eddig részeket, az néhol javítva lett ugyan, de itt-ott jöttek be a helyükre más dolgok, amik árnyalják az összképet.
A Sonic, a sündisznó 3. tehát abszolút nem egy rossz film, viszont illusztráció lehetne a tisztes középszer definíciójaként. De nincs ezzel baj, elődeire is illett ez, így akiknek azok tetszettek, garantáltan nem fog csalódni most se (pláne a színvonal visszaemelkedése végett), csupán a helyén kell kezelni minden potenciális kiakasztó pontját, legyen az akár egy saját tétje alatt súlytalanná váló utolsó harmad, vagy adott esetben a személyes komikusi Jim Carrey allergia. A karácsonyi premierek mezőnye igen erős idén, ám mivel se Robbie Williams majomkodása, se az aktuális nápolyi nyár Sorrentino szemén keresztül, se Florence Pugh és Andrew Garfield végtelenül cuki romantikus dramedyje nem a Sonic konkurenciája, a családi kupaktanács végén a gyerekek miatt úgyis valószínűleg ez lesz a befutó. A két ünnep közé teljesen ideális.
