Sonic, a sündisznó – kritika


Sonic, a sündisznó (Sonic the Hedgehog), rendező: Jeff Fowler; szereplők: James Mardsen, Jim Carrey, Tika Sumpter, Lee Majdoub, Natasha Rothwell, Neal McDonough és Sonic hangjaként Szabó Máté; amerikai-kanadai családi élő-animált hibrid, játékadaptáció; 99 perc, 2020 (12)

Kék villám

1991-ben a Sega nagy elánnal alkotta meg kabalájának és Mario konkurensének szánva Sonic-ot, aki még az F1-es Williams autóira is felfért gyorsaságával. A Nintendo akkoriban már minden idők első játékadaptációját hozta tető alá, Bob Hoskins bújt a vízvezeték szerelő bőrébe, de hiába „vártunk” ennyit a kék süni mozis debütálására, sebessége ellenére filmje vagy 15-20 évvel le van maradva. Ez mondjuk jó Jim Carrey-re nézve, de a nosztalgikus időutazás szépségei ezen a ponton ki is múlnak…Amikor a Jurassic Park és a Jumanji kikövezték a digitális állatok előtti utat, még a Space Jam előtt voltunk, ami bár már szintén számítógépet használt, még 2D-s animációt. A Dr. Dollitle-ös szájmozgatásokkal kezdődő CGI hibridfilmek sok átlagos, gyenge és megosztó próbálkozás után az utóbbi években egész jó átlagot hoztak: a Disney részéről mind Maugli, mind a felnőtt Róbert Gida kalandjai pozitívan sültek el (az Oroszlánkirályt most vegyük ki, elvégre két természetkép valós csak benne, de nyilván az inkább a megosztó kategória), míg a Nyúl Péter egy semmiből jött sírva röhögős poénbombaként robbant be.

És a játékadaptációk terén is jól teljesítettünk! Bár tavaly a Pokemont szintén megosztottság jellemezte, ez inkább az animések csalódottsága volt, a film maga csak a Végjáték árnyékában nem időzített jól, de végül jobb lett, mint amit a trailerek sejtettek: oké, kellett hozzá Ryan Reynolds humora, de sok, a franchise-hoz laikus nézőt tudott megnyerni. Azokat, akik háttérismeret nélkül nem tudnak belekötni a hűségbe. A Sonic trailere valamikor akkortájt jött ki, és látva a Pikachu reakciókat, meghallgatták a fanokat, így novemberről tolva a mozit finomítottak a külsőn. Ez a része megérte a várakozást, de lett volna még hol javítani…Nem Sonic kinézetével van baj, hanem hogy kissé bénán illesztették be a környezetbe. Nem vicc, néha felfedezhető a modell körüli fekete árnykontúr, a montírozás határvonala. És persze nem kell ide hiper realisztikus szavanna, de na: 2020-ban már kisképernyőn is elvárható egy prémium címben, hogy ennél jobb vizuállal álljanak elő. Pedig én alapvetően nem vagyok szigorú ezekhez a családi mozikhoz, még a Garfield és a Hupikék filmekkel is elvoltam (bár a 2.-ból csak annyi rémlik élénken, hogy Jacob Tremblay a gyerek), kétségtelenül van egy becélzott közönség, akiknél ez nem szempont, de ilyesmi élsimítást komolyan mondom, hogy az Asylum súlycsoportjában láttam utoljára. Viszont a Macskák, az új Dolittle sárkányos jelenete és előzetesei alapján a Vadon hívószava kutyusához képest a Sonic még így se vészes, de Nyúl Péter visszatérése már nagyon érik, hogy megszakadjon ez a rossz sorozat.

A kék sündisznóval több előéletem volt, mint a nullával egyenlő Pokemonokkal, de oly régről, hogy laikus tudtam maradni, csupán néhány megidézéssel, névvel meg a végefőcím utáni szereplővel voltam tisztában. Ilyen, hogy a fiktív kisváros neve az első játék nyitópályája, mely a prológban (és a Sega logóban) látható a vásznon is. Maga az outro ötletes, mindenképp érdemes kivárni. Szerencsére a többi utalás már popkult és azok a film egyik erősségét adják: nekünk, magyaroknak pedig Szabó Máté révén van egy plusz rétege a Flash képregény gyűjteménynek, elvégre a Smallville, a jelenleg futó Flash sorozat és az Igazság Ligája előtti Ezra Miller cameók alkalmával is Máté orgánumán szólalt meg a skarlát gyorshajtó. Nincsenek túltolva ezek, de a vártnál sokkal többet kapunk, ráadásul elméseket.Persze amire talán mindenki a legjobban kíváncsi, az Jim Carrey blockbusterbe való visszatérése, hisz 6 és fél éve láthattuk utoljára számára friss szerepben. Van egy jó hírem, a popkulton kívül még ő működik messze a legjobban! Oké, ripacskodik, de az eredeti karakter is pont ilyen az átvezetőkben/rajzfilmekben (csak testesebb). Carrey maga se tudta mindig jól hozni ezt: a Dumb és Dumber folytatásra öreg volt, a Kick-Ass 2 picit más kaliber, a Burt Wonderstone-ból a bandzsításon kívül nem sok maradt meg ennyi év távlatából, a Mr. Popper pingvinjei a rosszabb hibridfilmek sorát erősítik, szóval igen: az Igenemberig kell visszamenni (12 évet), hogy erre a Jimre bukkanjunk. És ez az élmény Kerkes Józseffel kerek, aki elemében volt. Érezni, hogy örült ismét egy ilyen Jimnek a sok Will Ferrell után.

A film másik sztárja James Marsden, aki Carreyhez hasonlóan 2011-ben már megismerhette a hibridfilmek világát a Hopp-pal. Vele sincs semmi baj, egy ide bőven elegendő alakítást hoz, ahol rossznak tűnik, az inkább a CGI hibája. Más jelentős szereplő vagy nincs, vagy teljsen egydimenziós, de Neal McDonugh egyjelenetes beugrása még tartalmaz minimális színészi játékot. Ezen a ponton kifogytunk az összes pozitívumból, ami valljuk be: nem sok (2).

Az alkotás összes többi eleme, ha nem is gyenge, olyan szinten kimeríti a tisztes iparosmunka és a középszer fogalmait, hogy illusztrációként is szolgálhatna. Pedig próbálkozik, végig feelgood, nem túlnyújtott, de sok helyütt logikátlanabb társainál (példákba spoilerek végett nem megyek), ami persze megint csak nem ront a becélzott célközönségen, de lehetne ezt következetesebben is. Aztán ott van a sebességből fakadó belassítós geg, kétszer is, amiből az egyik kétségtelenül működik, de mindkettő abszolút X-Men koppintás, Higanyszál pedig egy megnyerőbb karakter és mind az Eljövendő múlt napjaiban, mind az Apokalipszisben lévő hasonló jelenet köröket ver az itteniekre. Leginkább mert az egyik a nagy első élmény volt, a másik pedig a repeta, és mostanra nem maradt meg az az érzés, hogy ebben amúgy mekkora a potenciál. Mondom, a kocsmai bunyót jól kiaknázták, kreatív, de szerkezetileg mintha a Pentagon konyhájában lennénk. Az X-Menek nem önismétlően használták ezt a képességet.Hiába rövid, hiába nincs sok üresjárat, a nagy átlagosságtól ki tud siklani figyelmünk, máson is tud járni eszünk. Nem unalmas, de sokat nem tesz annak érdekében, hogy koncentrációnk stabilan fennmaradjon. Gyakorlatilag, ha nem 5-10 percre lakunk a mozitól, hazaérve otthon tuti nem tudjuk majd az egészet felidézni. És nem azért, mert ennyire rossz lenne, hanem szimplán, mert 2020-ra ennél többet tudnak a hasonszőrű mozik, ez tényleg késett egy 15 évet, amikor ritkaságával és poénjaival még kiugróan menő lehetett volna ezen a szinten is.

De túlságosan sem szándékozom bántani a Sonic-ot, ugyanis annak, ami, minden sablonja ellenére helytálló. Oké, hogy vannak sokkal jobbak a műfajban, de attól még családosan működhet, a gyerkőcök öröme pedig a família többi tagjára is kihathat. Hogy Sonic fanoknak mennyire ajánlott, nem tudom, mert az első kipróbálása, a Heroes majdnem kijátszása és a Sonic X ideig-óráig való nézése (káosz emeráld!) vagy 14 éve történt részemről, ezekből nem rémlik ilyesmi sztori, de a sok popkult eleve kevesebb teret enged a fanservice-nek, mint a Pokemonnál, ahol bár a laikus nem ismerte a fajokat, a rajongó örülhetett, hogy ez is, meg az is cameózott. A dupla cliffhangeres finálé már kedvez nekik, de ha esetleg tényleg befut a hír a folytatásról, ennél sokkal több kell, mert szinttartás esetén nem lesz köszönet senki részéről.

A Sonic mozifilm tehát egy Jim Carrey nosztalgiára vágyó léleknek egyszer mindenképp kötelező, családi szórakozásnak sem bántó, humora többnyire jó, de olyan igazi semmiség a végeredmény, hogy csak akkor nézzük meg, ha a jobb hibrideket már mind láttuk.

Viszont olyan jó lenne egyszer még 2D-s firkákat látni élőszereplőkkel keveredni…

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Daredevilesen néz ki Robert Pattinson Batman gúnyája
Következő cikk A Stranger Things 4. évadának ízelítője óriási spoilert lő el