Nosferatu, író-rendező: Robert Eggers, szereplők: Lily-Rose Depp, Nicholas Hoult, Bill Skarsgård, Simon McBurney, Willem Dafoe, Aaron-Taylor Johnson, Emma Corrin, Ralph Ineson, cseh-amerikai horror, misztikus film, 133 perc, 2024, 18 éven aluliaknak nem ajánlott!
Szemfogakkal szexelő
“Szűzszagra gyűl az éji vad!” – írhatta volna Arany János, ha ír kollégájához hasonlóan ő is az erdélyi szörny-folklórból nyerte volna ihletét rémtörténeteihez. Hívják bár Drakulának vagy Nosferatunak, Bram Storker (vagy éppen F. W. Murnau) szüleménye egyike a legismertebb modern mítoszoknak. A filmtörténetben számtalan klasszikus kapcsolódik a vámpírgróf alakjához, így talán kevésbé annak “egy újabb adaptálása” az érdekes, sokkal inkább az, hogy Robert Eggers, a “poszt-horror” egyik élharcosa miként képes hozzányúlni, mit képes hozzátenni a sokak számára ismert históriához.
A spoiler mibenléte itt is kérdéses, de azért próbálok azok számára is kedvezni, akik jelen filmünkkel szeretnék elveszíteni Drakula-szüzességüket. 1838-ban járunk, Németországban, az egyébként fiktív (bár Wismar településről mintázott) Wisborg városkában. Thomas Hutter (Nicholas Hoult) az ingatlanbizniszben dolgozó fess fiatalember megbízást kap főnökétől (Simon McBurney): egy titokzatos erdélyi gróf, név szerint Orlok (Bill Skarsgård) szeretne a városkába költözni, ehhez pedig el kéne utazni a Kárpátokban található kastélyába aláíratni vele a jogi dokumentumokat. A munka szép fizetséget ígér, amire Thomasnak, lévén friss házasként feleségét, Ellent (Lily-Rose Depp) is el kell tartania, a szokásosnál nagyobb szüksége van, így elvállalja a hosszú utazást. Orlok viszont nem egy halandó ember, hanem maga Nosferatu, a vámpír, akinek sokkal több köze van Thomas feleségéhez, mint azt elsőre gondolnánk.
Nem elhanyagolható tény, hogy Murnau 1922-es Nosferatuja azért lehet máig az egyik legismertebb és legnagyobbra tartott némafilm, aminek ma is népes rajongótábora van (és e rajongótábor egyáltalán nem a “régi filmek” méltóságteljes távolságtartásával szemlélik a filmet, hanem egy autentikus módon szerethető, máig hatásos alkotásként kezelik azt), mert szerencsés módon egyesül a téma ódonsága és annak technikai megvalósítása. A kulturális emlékezet ugyanis a némafilmet mint korszakot, leginkább a technikai fejlődés elképesztő gyorsasága miatt egyfajta “ismeretlen”, “régi”, “rejtélyes” kornak látja, melynek termése “a homályba vész” (egyes becslések szerint a némafilmek 75%-a megsemmisült a történelem folyamán), ehhez pedig rendkívüli módon passzol Drakula/Nosferatu “misztikus” és “gótikus” története. A Nosferatu, némafilmként, mivel – mind a mai napig – rohamos ütemben változik az, ahogy a filmeket nézzük, olyan benyomást kelt, mintha abban a korban készült volna, amikor játszódik.
Egyébként ez Eggers munkássága felől szintén fontos a számunkra, hiszen így érthető meg a “gótikus/kosztümös horror”-nál eggyel mélyebb szinten, hogy miért is releváns pont tőle egy ilyen projekt. Ugyanis eddigi életművében előszeretettel épített arra, hogy mára már elavultnak tűnő filmes technikai megoldások megidézésével egyfajta régies jelleget kölcsönzött filmjeinek. Itt most három jellegzetességet emelnék ki, de egyébként filmjei finomabban vagy konkrétabban, de tele vannak ilyen megoldásokkal: a Jancsi és Juliska című, 2007-es rövidfilmje konkrétan egy némafilm, A világítótorony fekete-fehér és majdnem-négyzet felbontású képi világa Kafka vagy Lovecraft korának filmjeit juttathatják eszünkbe, Az Északi hosszú beállításos tömegjelenetei pedig Jancsó Miklós “történelmi” filmjei (pl.: Szegénylegények) által ihletettek.
Eggers Nosferatu-adaptációja kapcsán tehát az a fő kérdés, hogy az ún. “poszt-horrornak” nevezett jelenség (amely címke egyébként egyesek szerint degradáló, szerintem csupán egy szimpla, és hasznos jelölés) egyik élvonalbeli alakja, aki ráadásul olyan szerzői kézjeggyel rendelkezik, amibe egy ilyen projekt messzemenőkig beleillik, hogyan álmodja újra technikailag Orlok történetét, s ez hogyan vetül ki végül a film tartalmára is?
Ha az 1979-es, Werner Herzog-féle változatot a Caspar David Friedrich képi világával átitatott meditatív-filozofikus hangulattal jellemezhetjük, akkor az Eggers-féle feldolgozáskor (ma) már túl vagyunk a Tim Burton-féle gótika és az emo szubkultúra tapasztalatán is, így mondhatjuk, hogy filmünk fizimiskája olyan, akár a The Black Parade-videoklip (még a menték is stimmelnek), de ami a lényeg, hogy ettől a “túlvilágias” vizualitástól egy intuitívabb, zsigeribb, álomszerűbb mozgóképpel állunk szemben. A film egy álom/látomás szekvenciával indít, ezzel már az első pillanatokban le is tette a garast, hogy melyik létsík lesz a meghatározó számunkra a film 134 perce alatt.
A kvázi-várromban székelő Nosferatu egyébként már patkányszerű (szörnyszerű) kinézete miatt is közelebb áll a “rejtélyes”, “tudattalan” és “ösztönös” minőségekhez, mint a Lugosi-féle maníros arisztokrata. Eggers csupán a karakterben rejlő lehetőségeket fejleszti tovább azáltal, hogy a “valódi drakula”, Vlad Tepes bajuszát és havasalföldi fejedelmi ruházatát kölcsönzi neki. Ennek a grófnak semmi köze Herzog, vagy akár Jarmusch (lásd: Halhatatlan szeretők) örök élettől egzisztenciális krízisben szenvedő, magányos vámpírjaihoz. Eggers Orlokja állatias, vad, hipermaszkulin. Nem lacafacázik, ha kell, még a gyermekeket is felzabálja, hogy utána testüket úgy hajítsa a sarokba, ahogy rongybabákat szokás. Tüdőbaja miatt még a levegővételkor is hörög és horkol, már puszta hangjával ledominálja a teret. Bundájába burkolózik, hogy támadás esetén ledobja magáról, és szörnyűséges oszló-foszló testének látványával kevésbé áldozatait, inkább a nézőt borzassza el. Ugyanakkor nem is A sötétség 30 napja vadállata, elvégre arisztokratáról beszélünk, aki jogi iratokat intézgetve cserkészi be választottját, sőt, Wisborg városát is afféle Trónok Harcás “politikai” machináció szándékától fűtve dúlja fel.
Merthogy Orlokról végképp, de a 2024-es Nosferatuban Ellenről és Thomasról is elmondható, hogy nem más vezeti őket, mint a szexualitás (Eggers egy másik visszatérő rögeszméje). Már a Drakula-mítosz kezdetétől fogva egy kardinális kérdés, hogy a vámpír vérszívása mennyiben feleltethető meg a szexuális aktusnak? (Ezt még Stephenie Meyer is tudja, sőt, ő pont azért tette meg a vámpírt a Twilight saga középpontjának, mert a szexualitásról akart állítani valamit – még ha destruktívat is.) Ebben pedig Eggers talán még Murnaunál is hagyománytisztelőbbnek minősül. Ellen és Orlok kapcsolata mintha a végzetes – nem szerelem, hanem – szex körül örvénylene. Ez már a nyitó másodpercekben egyértelműsödik, amikor Ellen látomása közben a kamerába sóhajt. Ettől a rétegtől egészen a stáblistáig nem szabadulunk, nincsenek “tisztán józan” jelenetek, szinte minden szekvencia egy idő után átcsúszik és bevon a karakterek tudatába és lelkiállapotába (ahogy egyébként ez szintén jellemző Eggers összes előbbi filmjére). Ám a szexus csupán a jéghegy csúcsa: a Herzog-féle változat enigmatikus képsoraihoz és figuráihoz képest ezúttal filmnyelvileg, lassítások és szürrealisztikus montázsok egész hosszú sorával bukunk alá a tudatalattiba. Mindez viszont már a film kezdetétől, mintegy – mondom – végzetszerűen ott pumpál, nincs “át–” vagy “lejtmenet”, a Nosferatu egész végig a révült lázálmok, a szexuális frusztrációk és a szörnyű látomások határmezsgyéjén táncol.
Ennek átadásához persze elengedhetetlen a felelősségteljes színészi játék. Nicholas Hoult nagyszerűen hozza a naiv, jóhiszemű, később a drámaian tehetetlen fiatal hőst, Bill Skarsgård-ra legkésőbb az Az óta nyugodt szívvel bízhatjuk a maszk mögé bújó túlvilági lényeket, de akit a legnagyobb elismerés illet, az kétségkívül Lily-Rose Depp. Még az európai art-horror scream queenjét, Isabelle Adjanit is lenyomja őrjöngésben, ami megsüvegelendő teljesítmény, emellett egyszerre képes viktoriánusan távolságtartó maradni, de ugyanakkor be is vonni drámai és komplex konfliktusába mint főhős – igen, filmünknek nem Orlok vagy Thomas, hanem bizony Ellen a főszereplője.
Szóval ezek alapján úgy tűnhet, hogy bátran ajánlható mindenkinek a 2024-es Nosferatu, de azért hátrább az agarakkal, merthogy a koncepció, melynek az imént felsorolt pozitívumokat köszönhetjük, sajnos magában rejt pár csapdát is – melyeket egyébként egy olyan alkotó, aki rendesen beleáll a vízióba (Eggers ilyen), nem kerül ki.
Magában Nosferatu történetében rengeteg olyan dolog van, ami 2025-ben már gyermetegnek, egy másik kor szülöttének hathat. Történetfogyasztási szempontból feltehetőleg másmilyen elvárások voltak 1922-ben, mint amilyenek vannak ma, 2025-ben. Itt nem csupán a teátrális színészi játékra, vagy az inzertek miatt az irodalom és a film közé ragadt párbeszédekre gondolok, hanem arra is, hogy például ma már egy néző minden bizonnyal sokkal inkább hajlamos logikai buktatókat keresni egy történetben, mint keresett a némafilm embere, aki attrakcióként fogta fel a “mozgófényképet”. Ugyanis a Nosferatu bizony tartalmaz logikai buktatókat, tartalmazott mindig is. Például: miért szállnak tengerre az Erdélybe való utazáshoz? Vagy akkor megkerülik Franciaországot, Spanyolországot, Olaszországot? – Ja, így már érthető, hogy Thomas Hutter hogyan éri be őket lóháton, hegyen-völgyön, Magyarországon és (gondolom) Ausztrián keresztül. Megbocsátjuk neki, mert hát nem mai csirke, sőt, pont ez az “irracionalizmus” adja gótikus varázsát. Herzog kicsit igazított rajta, egy röpke párbeszéddel, egy felvillantott tárggyal mindjárt helyrerázta a kérdőjeleket. Eggers nem vacakol ilyenekkel, őt pont, hogy az irracionális gótikus mese varázsa érdekli, az ilyesmi inkább építi a koncepciót, nem pedig szabotálja azt.
Fel kell továbbá készülni arra is, hogy a karakterek cselekedetei és lélektani motivációi ugyan a mai kor emberének is kielégítőek, ezeket a film hajlamos egyfajta “viktoriánus szögletességgel” artikulálni (jobban, mint Murnau vagy Herzog). Ezen leginkább a párbeszédek modorosságát, illetve a maihoz képest elég más, hogy úgy mondjam, XIX. századi társas interakciókat értem. De hát aki arra vetemedik, hogy beül egy XIX. századi rémtörténetre, az ne várjon mást, mint XIX. századi karaktereket.
Ha rosszmájúan akarnék nyilatkozni Eggers filmjéről, azt mondanám, nem túl időszerű, ha pozitívan, akkor meg azt, hogy időtlen. Az előző filmjeihez képest még inkább semmibe veszi a kor filmfogyasztási szokásait, nem rest ténylegesen gótikus karakterek lélektani-tudati dzsumbujába vezetni a nézőt, hogy belőlük egy-egy véres haláljelenet vagy jump scare élesszen fel (bizony, egy “poszt-horrorhoz” képest itt nem csupán baljós hangulat, hanem ijesztgetés is van).
Ne legyen kétségünk a 2024-es Nosferatu sem fog a feledés homályába veszni, maga után húzza majd Eggers neve, ahogy az lenni szokott a kultikus státuszt kiérdemlő direktorok munkásságával. A kérdés már csak az, hogy hova helyezzük majd el az életműben? Az legyen a legnagyobb problémánk az életben, ha mostani dobását az utolsó helyre kell majd tennünk a rangsoroláskor.
