A világítótorony – kritika


A világítótorony (The Lighthouse) rendező: Robert Eggers, szereplők: Willem Dafoe, Robert Pattinson, amerikai – kanadai dráma, misztikus thriller, 109 perc, 2019 (16)

Folklór klausztrofóbia

Robert Eggers A boszorkány című filmje után most két toronyőr “megtörtént esetén” keresztül kalauzol minket az őrületbe. Az ábrázolásmód rettentő abszurd és szürreális, amibe jól illettek a humor elemek, viszont távol áll a horrortól, leginkább a meghökkentés és a fonalvesztés volt a cél, ami sikerült is neki.

Az 1890-es években a walesi tartományban eltűnt két toronyőr, akikről aztán soha nem derült ki, hogy valójában mi is történt velük, így Eggers egy fantazmagóriába csomagolta a sztorit úgy, hogy bőven kihasználta nem csak a vizuális, de az akusztikus elemeket is.
A film elején megismerkedünk az öreg, tapasztalt, de iszákos Thomas Wake-el (Dafoe) és a kezdő, fiatal, de határozott elvekkel megáldott Ephraim Winslow-al (Pattinson), akik egymás idegeire mennek. Wake idős korára tekintettel hatalmat parancsol és ezt nem fél kihasználni: a végletekig dolgoztatja Winslow-t, mindent felsikáltat vele, folyamatos munkára kényszeríti, aki kénytelen megcsinálni mindent, hiszen rajta múlik a jövedelme. Egyetlen vágya, hogy éjszaka a világítótorony fényének őrzője legyen, de ezt Wake nem engedi neki, így egyetlen célja, hogy oda feljusson.A film rengeteg többletjelentéssel bír, miközben nem ad túl sok fogódzót ahhoz, hogy éppen most mit látunk. Jócskán megtöltve  intellektuális tartalommal, kezdve a görög mitológiából származó idézetekkel, majd a mesevilágból ismert szirének is megérkeznek, illetve a sirályok és a szellemvilág spirituális elegye is megjelenik a filmben. Kicsit mintha Tarr Bélát néznénk, csak sokkal több humorral átitatva, ami az egyik kapaszkodója lehet talán a filmnek.
Az elején még leginkább Wake karakteréhez fűződnek mókás betétek (fingás, beszólogatások), de később, ahogy mind a két férfi egy vihar miatt kezdi magát teljesen reménytelen helyzetben találni, a humor lesz az egyik eszköz, ami az őrület fokozatait mutatja meg nekünk.
A kémia a két szereplő között kiválóan működik. Habár Pattinson tekinthető a főszereplőnek, mivel az ő szemszögéből látjuk a sztorit, Dafoe karaktere épp olyan jelentős, hiszen hozzá mérhetünk mindent. A film közepén érkező végeláthatatlan vihar valahogy kettévágja a filmet és egyszer csak elveszünk a téridő kontinuumban. Nem tudjuk, hogy mi valóságos és mi csak egy szellemi színjáték, a két férfi létezik-e vagy csak egy vad agyszüleménye ez egy rendezőnek, illetve létezik és létezett-e egyáltalán ez a sziget valaha.Ezeknek a feltételezéseknek az audiovizuális eszközökkel profin megágyaztak, a látvány klausztrofób érzést kelt: a képarány 4:3-as, fekete-fehér, a fények tudatos használata kiemelt jelentőséggel bír. Nappali fény mellett az estéket csak a gyertyafények és lámpák szűrt árnyai, valamint az ezzel szembe helyezkedő domináns világítótorony fényei szolgáltatják, amik óriási kontrasztot adnak a földi halandó (két férfi) és megváltó fény (isteni) között. Nem véletlen ez az áthallás. Emellett a nyomasztó hangulatot leginkább még a zajok és zörejek okozzák, a kürtök, a torony hangjelzése, a sirályok hangja és a tenger morajlása nem evilági élményt ad számunkra.

A két férfi kapcsolatának fázisai is az őrület határait feszegetik, leginkább a kilátástalan helyzetnek köszönhetően. Winslow elvileg egy hónapot töltött volna a szigeten, viszont a szűnni nem akaró vihar miatt senki nem jön érte, ami a kezdetét is jeleneti annak, hogy megmutatkozzon az ember legsötétebb oldala. A két férfi rájön, hogy csak úgy élheti túl ezt az örök nedvességgel átitatott, saját üledékükkel borított kunyhót, hogy minden este részegre isszák magukat, aminek a következménye egy nagyon szélsőséges magatartás: hol összeölelkezve sírnak, hol verekednek, hol múltjukról és jövőjükről beszélgetnek. Állandó dilemma a bizalmatlanság, ami a legfőbb mozgatórugója lesz az őrületnek.

A tengerhez kapcsolódó összes mítoszra történik verbális és vizuális utalás: van itt kraken, szirének, Poszeidón, a Moby Dick-ből ismert Ahab kapitányt is megemlítik, de még Eggers önreflektíven előző filmjét is beleveszi a narratívába. Ez a film a végére inkább hasonlít egy purgatóriumi kálváriára, mint egy fizikális térben megtörtént eseményre. Nagyon sok fogódzót elvesztünk, egyértelmű magyarázatokat sem kaptunk és egyik feltételezésünket sem erősíti meg a végkifejlet. A két színész alakítása egyértelműen Oscar-díjat érdemelne, de sajnos az efféle művészi elvontság nem épp az Akadémia kedvence.
A mindfuck ábrázolás és a humor remekül van vegyítve, viszont túl sok megfoghatatlan dolgot hagyott ahhoz, hogy ez a film univerzális és felejthetetlen legyen. Ennek ellenére, aki valami különlegesre vágyik, mindenképp nézze meg.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Edward Norton végigveszi ikonikus filmszerepeit
Következő cikk Múlt karácsony - kritika