Straight Story – Az igaz történet, rendező: David Lynch, forgatókönyvíró: Mary Sweeney, John Roach, szereplők: Richard Farnsworth, Sissy Spacek, Harry Dean Stanton, Joseph A. Carpenter, Donald Wiegert, Dan Flannery, angol-francia-amerikai filmdráma, 107 perc, 1999, korhatárra való tekintet nélkül megtekinthető!
Lynch-minimál
David Lynch a Straight story – Az igaz történettel leleplezte önmagát: a posztmodernizmust a mainstreambe átvivő rendezőtársakhoz képest (Tarantino, Coen-testvérek, Lanthimos, Todd Solondz…) messze ő a leghumanistább, a legéletigenlőbb, a legkevésbé cinikus. Nem mindent kifigurázó mizantróp bölcsész, hanem joviális, álmodozó művészlélek, aki ugyan tisztában van a világ értelmetlenségével, durvaságával és embertelenségével (és nem átall minden alkalmat megragadni, hogy hangot is adjon ebbéli meggyőződésének – jelen filmünket is beleértve), de ennek ellenére hiszi, hogy az ember nem csak kiröhögni való lény. Olyan elhasznált és kiforgatott szavaknak, mint a szépség igenis van értelme, a részvét még létezhet autentikus formájában, és vannak vagy legalábbis lehetnek még felhőtlen, a társadalom által nem megmérgezett emberi kapcsolatok.
Talán nem lövök túl nagy bakot, ha azt mondom, David Lynchet mindenki az enigmatikus, szürrealisztikus, kirakós-szerű filmekkel azonosítja. Megalapozottan, mondhatnánk, hiszen az olyan darabokkal, mint a Mulholland Drive, a Lost Highway vagy a Twin Peaks, kétségtelen, hogy egy ilyenfajta értelmezési síkba betonozta be magát a Mester. Mégis: viszonylag kevés nagyjátékfilmet (10-et) számláló filmográfiájában nem is egy-kettő olyan film akad, amely valamilyen értelemben “deviánsnak” mondott innen vagy onnan nézve.
A független, autonóm művész perszónájába rendre bezavar a hírhedten nagy fiaskónak titulált Dűne-adaptáció, mely hatalmas díszletek és blockbuster körülmények között készült. Az “érthetetlenség”, “enigmatikusság” kategóriáját megsértő munkáknak pedig Az elefántembert és jelen elemzésünk tárgyát, a Straight Story – Az igaz történetet szokás mondani; pedig közelebbről megnézve egyáltalán nem biztos, hogy olyannyira idegen a rendező többi munkájától, mint elsőre gondolnánk.
A történetet egy New York Times cikkben találta Mary Sweeney, Lynch visszatérő kreatív munkatársa és akkori élettársa (kreditje van a Twin Peaks, a Lost Highway, a Mulholland Drive vagy az Inland Empire készítésében is a forgatókönyvírás/producerkedés/vágás különféle kombinációjában). Wisconsinban felnőtt alkotóként mélyen megérintette a középnyugaton (a Semmi közepén) élő idős ember “sztoikus, szűkszavú, csökönyös amerikai” karaktere. Lenyűgözte az a “csendes büszkeség és tartás”, mely a történetből sugárzik és melyek oly értékes tulajdonságok a végtelen kukorica- és búzatáblák vidékén. Hogy kimaxolja a lokálpatriotizmust, maga mellé vette gyerekkori barátját, az egyébként a mai napig a reklámszakmában dolgozó John Roach-ot (IMDb-n is ez az egyetlen kreditje! – meg egy Wisconsinról szóló talk show szereplés), és ketten fejezték be a forgatókönyvet.
Alvin Straight (Richard Farnsworth), az egyre nagyobb egészségügyi gondokkal küzdő, kissé magának való, de végtelenül jóravaló és bölcs idős férfi az Iowa-i Laurensben tengeti életét otthon élő lányával, Rose-zal (Sissy Spacek). Egy nap azt a hírt kapja tíz éve nem látott testvére, Lyle (Harry Dean Stanton) felől, hogy stroke-ot kapott. Alvin tart attól, hogy már nem sok ideje lesz Lyle-lal találkozni, így mihamarabb el kell jutnia a 240 mérföldre lévő Mount Zionba, Wisconsinba. Autó, busz, vagy egyéb járgány azonban nem jöhet szóba, mivel Alvinnak, öregsége okán, már nincs jogosítványa, a tömegközlekedésben pedig nem bízik. Így az egyetlen megmaradt lehetőségként egy fűnyíró traktor volánja mögé pattanva kísérli meg letudni a távot. Az út pedig természetesen nem csak külső, hanem belső is: így, a komótos fűnyíró traktor volánja mögött, Alvinnak talán elegendő ideje lesz arra, hogy lélekben is megérkezzen testvéréhez.
A Straight Story-t tartja a nyilvánosság a “legkevésbé lynches” mozinak, hiszen műfaját tekintve dráma, egy egyszerű és szívmelengető történet, semmi szürrealisztikusság, semmi neo-noir, meglehetősen lassan hömpölyög, sőt, Lynch még forgatókönyvírói kreditet sem kapott, ami a rajongásorientált szerzői szemlélet tán legnagyobb tabusértésének minősül. Én most jelen szövegemmel mégis arra vállalkoznék, hogy e filmben is rámutassak keze nyomára, így elősegítve két dolgot: 1. rájöhetünk, hogy ugyan munkásságában valóban ez tekinthető az “egyik végletnek” (a “fogyasztható” végletnek), mégis minden nagyobb gond nélkül integrálható az életműbe. 2. az “enigmatikusság”, “rémálomszerűség” viszonylag elkoptatott kifejezései mögé látva talán meg sikerül világítanom olyan kézjegyeket is, melyek szintén művészetének sajátjai, ám mivel a közvélemény eddig másra (az “enigmatikusságra”) koncentrált, ezek nem kapták meg a kellő figyelmet.
Amit talán először kiemelnék, az a kertváros-kisváros tematika. Lynchnél vissza-visszatérő elem a szuburbánus életmód rugdosása, lehetőleg acélbetétes bakanccsal. Az elvont dolgokért rajongó művész banális nyárspolgári berendezkedés iránt érzett gyűlölete átsugárzik ott is, amikor a Radírfejben vagy a Nyulakban a “tisztes polgári család” (apa-anya-”gyerek”) horrorisztikus-szürrealisztikus paródiáját látjuk, de ott van a Beaumont-ház (Kék Bársony) kertjében vagy a Fortune-rezidencia (Veszett a világ) pszichotikus performanszaiban, hogy magát a Twin Peakset ne is említsük. A Straight Story is tartalmaz hasonló jelenetet, mindjárt a film kezdetén: nem nehéz enyhe (ám ezúttal jóindulatú, a pozitív tulajdonságokat kidomborító) iróniát látni a napfürdőző szomszédasszony alakjában vagy az Alvin tervén csodálkozó környékbelieken.
Aki nem helybéli, az is amolyan lynches módon épül be a film szövetébe. Alvin ideiglenes útitársai és kapcsolatai, a fiatal lány, a kocsmaasztalnál Alvinnal együtt merengő bácsi, vagy (a filmben legkülönösebb, a furcsább Lynch-ízt is megpendítő) “szarvasgyilkos” nő alakja hasonló módon szervesül, mint a gengszterek és a filmesek a Mulholland Driveban, az országút rosszarcúi a Veszett a világban vagy a három főszereplőn kívül mindenki más az Inland Empireben. Lényegében, akárhány plusz karakter feltűnhetne a történet során, mivel Lynchnél a karaktereknek nem “funkciói” hanem “hangulatai” vannak. Arra szolgálnak, hogy a film atmoszféráját, miliőjét szolgálják. Semmi nem változna, ha a sztoriba még tíz találkozást passzíroztak volna az írók, ezzel három órássá bővítve a játékidőt: lényegében bármennyi elbírható belőlük, a lényeg, hogy az atmoszférát szolgálják. Atmoszféra. Ez Lynch filmjeinek egyik kulcsa, és a Straight Storyban is ez adja a legfőbb élvezetet.
Filmünk arra is rámutat, hogy Lynchnél legalább akkora szerepet játszik a kihagyás, az ellipszis úgy általában, mint a megmutatott, a kamerák előtt megtörtént dolog. Valójában szürrealisztikus álomszekvenciáinak is ez az egyik fő mozgatórugója, hiszen ott is csupán “dolgok villannak fel”, de ezek a dolgok döntően nincsenek “egybefűzve”, nincsenek didaktikus módon egy egységes nagy narratíva alá rendezve. Vagyis az alkotó nem mondja meg, hogy mi “álom”, mi “valóság”, hol húzódik a határ, mik a “valóság” és az “álom” játékszabályai. Vagyis kihagy. A Straight Storyban is ugyanezt csinálja, csupán itt nézőbarátabb és egyfajta minimalista eszköztár segítségével képez kihagyásokat.
Lynchnél, hiába tűnik úgy, hogy történetet mesél, valójában mindig a(z atmoszferikus) képek érdeklik. Illetve az, hogy a nézőt is bevonja az alkotásba azáltal, hogy nem köti össze a képeket és a képek elemeit (szereplőket, tárgyakat, helyszíneket) egymással, e kihagyások betöltését pedig ráhagyja a nézőre. Ilyen nézőaktivizáló módszerek a Straight Storyban is szép számmal akadnak, csakhogy itt a minimalizmus segítségével: a karaktereknek nem kell barokkos-teátrális párbeszédcunamival feltérképezni egymás életét és lelkiállapotát. Elég egy pillantás, egy-két szó, egy tőmondat, és máris érthetővé válik a lényeg. Szükséges, hogy a stoppoló fiatal lány szerelmi életét feltérképezzük? Nem. Szükséges, hogy minden kis mozgatórugót, részletet megtudjunk Alvin és testvére eltávolodásának történetéből? Nem. Akit izgat, nyugodtan hozzákölthet valamit, csakúgy, mint a Lost Highwayhez vagy a Mulholland Drivehoz. Persze ez egyáltalán nem kötelező, akár szimplán el is merülhet a hidegrázós szürrealizmusban vagy jelen esetben a csodás Wisconsinban, ahogy egy cuki öreg bácsi végigszeli fűnyíró traktorral a tájat. Hogy nem a posztmodern rémálom-struktúra indítja be az agymunkát, hanem a minimalizmus? Részletkérdés.
A világ érthetetlen, ambivalens és szörnyű, de vannak benne szép pillanatok, olyanok, amik megnyugvást, felszabadulást, békét hozhatnak – e “békepillanatok” hordozói pedig nem ritkán más karakterek. Sandy és Jeffrey (Kék bársony), Pete és Alice (Lost Highway), vagy Sailor és Lola (Veszett a világ) szerelme, a radiátorban lakó hölgy és Henry Spencer (Radírfej), vagy Dr. Tevers és John viszonya (Az elefántember) mind-mind példás kapcsolatok, ahol a karakterek szert tehetnek a boldogság egyébként igen nehezen elérhető érzésére. Példáink akár egzakt szituációk is lehetnek: Az elefántember színházi jelenete, vagy a Mulholland Driveban “Betty” és “Rita” belsőséges pillanatai. Lynchre, bár néha úgy nézhet ki, egyáltalán nem jellemző az irónia gyilkos, dehumanisztikus változata, és karaktereit is azért hurcoltatja meg a démoni gonoszokkal vagy a közönyös, rideg világgal, hogy még jobb színben tudjanak feltűnni.
Így a Straight Storyban nem történik más, minthogy Lynch egyszerűbben artikulálja a máshol mindenféle girbegurba utakon megnyilatkozó hitét az emberi kapcsolatokban, és eltünteti az embert ostromló dehumanisztikus, démoni erőket. Ugyan a háttérben, az alkoholizmus, a háború vagy a gyámhatóság képében még mindig ott lappanganak, de ezek nem kerülnek bemutatásra, csupán említések szintjén villannak fel.
A filmtudósok előszeretettel esnek neki monstre és tekintélyt parancsoló pszichoanalitikus nyelvezettel a Kék bársony, a Mulholland Drive, vagy a többi opusz szekvenciáinak, módszeresen szétszerelik a hipermaszkulin démonokat és a mindenféle mentális terrornak kitett nőket, elemzik a vágyfantáziákat és a többit. A Straight Story akár ilyen értelemben is hozzáilleszthető az életműhöz, minden további nélkül neki lehetne esni a szereplők pszichéjének, Alvin múltban megélt traumáinak, az, hogy a testvérével való szembesülés direkt elodázása mennyire ambivalens gesztus, távolságtartása mennyire kétélű fegyver: egyrészt így idealizálja a testvérét, másrészt így menekül a szembenézés elől, mely végre feloldhatná a kapcsolatukban bekövetkezett traumatikus élményt.
Persze ez, Alvin pszichéjének freudista kielemzése jelen esetben, a film egyébkénti derűs és a többi Lynch-darabnál mindenképpen “melegebb” hangulata miatt egyfajta ünneprontás lenne, meg jómagam amúgy sem vagyok annyira jártas az ilyesmiben. Ugyanígy bele lehet futni az Inland Empire vagy a Twin Peaks és különféle keleti filozófiák összevetésébe is, és a Straight Story ebben a kontextusban is megállja a helyét, hiszen Alvin lelassult, ingerszegény utazása, sőt, annak filmnyelvi színrevitele szinte magától értetődően tűnhet egy lassú, “ürességet” megidéző meditációnak (ehhez tökéletes kísérőzenét prezentált a rendező állandó alkotótársa, Angelo Badalamenti), Jim Jarmusch ilyen irányú törekvéseivel (Szellemkutya, Paterson, Az irányítás határai) felvéve a versenyt.
A filmet Cannes-ban mutatták be, álló ováció fogadta, ezután pedig a Disney csapott le a forgalmazásra. Nem ez lett sem a készítők, sem a Disney legsikeresebb filmje, de hát ne is várja senki, hogy egy ilyesfajta alkotással kasszát fog robbantani. 2000-ben egyetlen Oscarra jelölték a filmet, Farnsworth-öt a legjobb férfi főszereplő kategóriában (ezt Kevin Spacey vitte el végül az Amerikai szépségért).
A filmkészítés nem irodalom. Nem az történik, hogy akármit leírsz a papírra, az a tiéd, a te elméd szüleménye, és nem veszi azt el senki. A filmnél meg kell harcolni azért, hogy a te egyéni világlátásod, mondanivalód, stílusod, rendezői víziód érvényesüljön. Színésszel, stábbal, producerrel (nem ellenük, velük együtt, közösen, azért, hogy ők is alkotótársakká váljanak). Egyetlen fegyvered az instrukciók, amiket kimondasz, a kommunikáció, ahogy másokhoz kapcsolódsz. Azok a kevesek, akik eredményesen birkóznak meg ezzel a kihívással, pláne Amerikában, ahol a produceré az utolsó szó, joggal vívják ki a tiszteletünket. David Lynch ezen kevesek közé tartozott. A Straight Story, bár nem teljesen azért érdemes a figyelemre, mint a rendező többi munkája, itt is fellelhető Lynch világlátása, attitűdje, személyisége, ami, legyen az festmény, zene, kísérleti film vagy nagyjátékfilm, mindegyik munkájában visszaköszön, és ami akkor is velünk marad, ha immár az égben zötykölődik az a bizonyos John Deere-fűnyíró.
