Fekete nyúl (Black Rabbit), készítette: Zach Baylin és Kate Susman, szereplők: Jude Law, Jason Bateman, Troy Kotsur, Amaka Okafor, Forrest Weber, Odessa Young, Chris Coy, amerikai krimi thriller minisorozat, 8 rész, részenként kb. 1 óra, 2025., korhatár: 16+ Netflix
Apák bűne, fivérek sorsa
A Fekete nyúlról röviden írhattunk volna ennyit is: ez egy elcseszett történet egy elcseszett világból, kicseszett szépen elmesélve. Mindezek alatt pedig ott dobog a szeretet és gyönyörű-lassú karakterdráma. Nem csak Jude Law és Jason Bateman sorozata ez, vagy Laura Linney rendezői karrierjének folytatása, hanem a színészet ünnepe. Miközben mind a 8 része sötét, gyomorszorítóan esendő és érdekfeszítően borzasztó végig. Nem nyomorpornó, annál sokkal igazabb. Ínyenceknek és a szuperhősfilmekben megcsömörlötteknek is ajánljuk.
Adva van egy felkapott étterem New Yorkban, amit éppen kirabolnak. Fegyverrel, símaszkban, ahogy az lenni szokott. Ráadásul lövés is dördül. A történet elég borzasztóan kezdődik, de rögtön utána ugrunk is az időben, hátra egy hónapot. Na nem azért, hogy a szerencsétlenség elé kontrasztot kapjunk, ami majd még inkább hátrahőkölésre késztet minket, amikor megtörténik végre. Nem, ehelyett egyre mélyebbre jutunk a nyúl sötét üregébe, fekete és szürke köröket futva bővül körülöttünk a szörnyűségek tárháza, és a sorozat felénél elkezdünk számolgatni, hogy ott vagyunk már? Mert az első rablás legalább belátható, míg az, ami előttünk van, csak egy újabb lépéssel mélyebbre mutat. Ezzel nem azt akarjuk sugallni, hogy rossz nézni a Fekete Nyulat (habár sok jó érzést összességében az elején nem okoz, inkább enyhe gyomorgörcsöt), mert egyébként ez egy igazán jó sorozat, de a célközönsége szűk: olyanokat vár, akik belecsömörlöttek a hollywoodi hősökbe. Sőt, ha nagy szavakat akarnánk használni, akkor előkerülhetne az egzisztenciális krízis, a transzgenerációs trauma, az imposztor-szindróma is, de inkább csak mélyen emberi.
Nagyjából a 3. rész után, amikor aztán már úgy gondoljuk, hogy köszönjük szépen a rossz döntések sorát, a történet elkezdi kibontakozni, hogy alapvetően a szeretet(hiány) áll igazából a központjában, miközben persze azért egyre mélyebbre visz, és közben ugyanolyan szorosan elkezd markolni is. A sztori egyébként egy zsarolós- előremenekülős összeomlás, ahogyan az a bemutatóból is látszik, de sokkal lassabban építkezik, és a karakterekkel is legalább annyit törődik, mint az akció felépítésével.
Jude Law alakítja a sikeres, míg Jason Bateman a sikertelen testvért, akiknek az élete újra összefonódik egy krízis miatt, pedig még a régi sérelmeiket sem dolgozták fel. Körkörösen mesél a sorozat, egyre mélyebbre tágítva a gödör alját, ahova mind beleesnek idővel, de az is lehet, hogy nem is voltak eddig sem máshol. Hiszen mi volt az első rossz döntés az életükben? Senki sem tudja, csak görgetik egymásra a rosszabbnál rosszabb megoldásokat. Miközben nézőként azt érezzük, hogy alapvetően mindenki téved, és mindenkinek igaza is van közben, még az egymással szemben lévőknek is. Ez pedig elég ritka a szórakoztató alkotásoknál, több is ez, mint egy szokványos akciósorozat.
Nem is feltétlenül a tettek határozzák meg a Fekete nyúl történetét, hanem a szereplők, az az érzésünk, hogy bárhova dobnánk le őket a bolygón, ugyanolyan vége lenne később, mert vannak azok a karakterek, akik nem tudnak kitörni a saját önsorsrontásukból. Még akkor sem, ha a többiek támogatólag, szeretettel veszik őket körbe. A fivérek kapcsolata egyébként is kevésbé jellemző módon nem a rivalizáláson alapul (a bemutató bármit is sugalljon), hanem egy mély megértésen, amit a körülmények ellenére is jó nézni. Már az elejétől egyértelmű, hogy ez egy minőségi darab, rengeteg olyan megoldással dolgozik (vizuális és történetmesélési szempontból is), ami megmutatja, hogy azoknak, akik ezt készítették, van koncepciójuk a filmezésről.
A 8 rész négy rendezővel készült, (ebből Jason Bateman vitte az első kettőt, Laura Linney is kettőt, Ben Semanoff szintén az Ozarkból jött velük, Justin Kurzel neve mögött pedig számos mozi), de nagyon is egységes egészet alkot. A Fekete nyúl étterem dizájnjához hasonlóan a csillogás alatt a felpöndörödő festék sötétje szűrődik át a képeken. Nem üres és nem csillogó ez az élet, hanem zsúfolt, intim, bizonytalan. Erős kézzel és nagyon világos elképzeléssel építették fel a világát, néhány egészen gyönyörű vágással és képbeállítással itt-ott, ám ezekkel sem kérkednek, mind a történet és a színészek szolgálatába vannak állítva.
A színészekről pedig nem lehet elég megelégedettséggel beszélni: az érzékenyen megírt szerepet mind kitöltötték, talán ki is lógtak belőle, mint egy jó színházban, egészen a hatásuk alá kerültünk. Valószínűleg a két főszereplőt dicsérik majd sokat, joggal (és talán díjazzák is), de nem mehetünk el Troy Kotsur mellett sem (CODA), aki titkos favoritunk egy ideje, és a teljesség igénye nélkül mindenképp meg kell említenünk még Amaka Okafort (Testek), Sope Dirisut (Londoni bandák), Forrest Webert, Cleopatra Colemant… inkább mégsem soroljuk, mert a teljes stáblistát kellene így.
Rosszat nem is igazán tudnánk mondani ellenpontozásként, mégis biztosak vagyunk benne, hogy lesznek olyanok, akiknek egyszerűen csak nem tetszik majd, mert nem elég gyors vagy nem elég szórakoztató (habár a humornak sincs híján), de nem is célzott meg mindenkit. Viszont a Fekete nyúl mindent beváltott, amit ígért, az ötletét a lehető legteljesebben és legjobban valósította meg, nekünk nem is maradt hát hiányérzetünk.
