Hozd vissza őt (Bring Her Back), rendezte: Danny Philippou, Michael Philippou, szereplők: Sally Hawkins, Billy Barratt, Sora Wong, Jonah Wren Phillips, amerikai horror, dráma, 1 óra 44 perc, 2025., korhatár: 18
Elveszíteni az elveszíthetetlent
A Philippo fivérek a Beszélj hozzám! sikere után egy újabb horrort készítettek, ami egy hozzájuk közelálló tragédiája miatt a zsigerekig hatoló gyász és a dühös tehetetlenség filmje lett végül. A Hozd vissza őt lassú gyomros a nézőknek egy magányos és kétségbeesett történetben, ráadásul újabb bizonyíték Sally Hawkins zsenijére is. 
Minden horror (főleg a jók) elemi félelmekre építenek, és ezeknek a Maslow-piramisának az alján természetesen a haláltól való félelem áll. Mi van, ha halottakat látunk? Mi van, ha ezek a halottak dühösek? Vagy mi történik akkor, ha mi kerülünk életveszélybe? És ha a szerettünk…? Ezeknek a félelmeknek pedig a legmélyén, olyan mélyen, hogy kevesen mernek a témához nyúlni, ott van az, hogy mi lesz velünk akkor, ha a saját gyerekünk halála a történet mozgatórugója?
A Hozd vissza őt főszereplője is egy ilyen a nehezen feldolgozható tragédiának a túlélője, Laura (Sally Hawkins) korábban is a gyerekvédelemben dolgozott, és jelenleg is fogad gyerekeket, még azok után is, hogy nem olyan régen elvesztette az egyetlen lányát. Őhozzá kerül majd a film legelején megismert, újonnan megárvult testvérpár is, Piper (Sora Wong), aki szinte teljesen látássérült, és a mostohabátyja Andy (Billy Barratt), aki idővel szeretne a lány gyámja lenni.
A tragédia után egyébként is nehéz az új helyzet mindannyiuk számára, de az az első pillanattól egyértelmű, hogy Laura kivételez a lánnyal. Mint később kiderül, nem ok nélkül. A történet, ahogyan korábban a Beszélj hozzá! című filmben is, egy erdei, mindentől távol eső házban játszódik, amit egy titokzatos festékkör vesz körül, ráadásul ennek a falai között nem csak ők hárman élnek, hanem egy titokzatos, néma és zavarodott fiú is, aki egyre idegenebbül viselkedik. Laura szobájából pedig éjszakánként néha egy régi videókazettára felvett amatőr felvétel sikolyai szűrődnek ki.
A film történetét nem is meséljük tovább, de akár sejthető is, a készítők nem a titokzatosságra fektették elsősorban a hangsúlyt. Ráadásul nézőként sem baj, ha mi már féljük azt, ami várható, hiszen a tényleges főszereplők itt a gyerekek, akik közül az egyik ráadásul még csak nem is láthatja maga körül az egyre rázáródó világot. Az ő lassú ébredésük az igazán ijesztő a történetben.
De nem csak ebből a szempontból volt fontos, hogy mi a film kiválasztott szemszöge, hanem nekünk is előrevetíti, miként fogunk rá reagálni. Emlékezzünk csak a (szőrmentén) hasonló eseményre a The Last of Us 1. évadának a végén, amikor Joelnek kellett döntenie arról, hogy megmenti-e a lányát mindentől. Amikor az ő szemében láthattuk a kétségbeesett dühöt, nézőként a legtöbben megértettük végül a választását. Viszont ebben a moziban a másik oldalon állunk, és miközben továbbra is értjük az anya motivációját, azzal is szembesülünk, hogy az mekkora károkat okozhat másoknak. Ez a kettősség teszi végül többé a Hozd vissza őt egy sima horrornál, mert itt nincs elkövető és áldozat, csak sérültek vannak egy olyan tragédia után, aminek nem szabadott volna megtörténnie.
Az élet írja a forgatókönyvet, halljuk sokszor, és ez itt is hasonlóan történt: a Philippou testvérpár a forgatás előtt vesztette el egy gyerekkori jóbarátját (a filmet is neki ajánlották), és ez alapjaiban változtatta meg a rendezés tónusát. A magányos ház és a zseniálisan érzékenyen játszó Sally Hawkins lányos anyás, színes ruhái, és az ajtóban lógó rózsaszín műanyaggyöngyök által sugárzott hiány végig ott van a többi képkivágásban is. A kamera lassan mozog, miközben a tapogatózó szereplőket kíséri. Kimondottan ijesztő jelenet kevés akad, ám a vészjósló hangulat viszont szinte az első pillanatoktól kitapintható. Mégsem ez marad majd velünk végül, hanem az utolsó képek kétségbeesett szeretetének a szépsége, bármennyire is borzasztó lesz nézni.
