
Savazzunk!
Az egész egy egyszerű szavazással indul, legyen új lift a házban vagy ne, mígnem az egyik lakó megjegyzi, hogy olyasvalakinek adná ki üressé vált lakását, akinek jelenlététől többen is tartanak. Heves vita bontakozik ki, a lift már senkit nem érdekel, mindenki a saját igazát hangoztatja, a néző pedig nevetéssel reagál a valóban nevetséges felvetésekre. A Mindenki egyetért a közösséget összetartó erőre gyakorolt belső és külső hatásokat elemzi a humort segítségül hívva. 
Mindenki szeretne többet megtudni a leendő bérlőről, de igazából Alberto sem tud többet Joaquinról. Elegendő mennyiségű információ hiányában pedig megindul a találgatás, ami tulajdonképpen végig kíséri az egész filmet. Kezdettől fogva nem az számít, hogy ebben az esetben mit is takar valójában a mentális gondokkal küzd megfogalmazás, hanem az, hogy az egyes lakók mit gondolnak róla és a saját véleményüket mennyire tudják elfogadtatni a többiekkel. 
A lakóközösség kényes egyensúlyáért – mondjuk ki – a ki nem mondott szavak felelnek. Mindenkinek vannak idegesítő szokásai és tulajdonságai, amik megnehezítik az együttélést, de az ember igyekszik visszafogni magát, hiszen ő maga sem tökéletes. Adott esetben persze jelezzük ezeket, de egy hosszútávon fennmaradó konfliktus senkinek nem hiányzik. Itt azonban a vita a végletekig elfajul és mindenkiből előhozza a valódi énjét, azt, amiért nem szívesen lenne saját maga szomszédja. 
A Mindenki egyetért egy szórakoztató és elgondolkodtató alkotás spanyol hevülettel, ami egy teljesen hétköznapi dolognak kerít indokolatlanul nagy feneket, előhozva ezzel az ember legrosszabb, egyben legnevetségesebb énjét. A lakók ugyanis nem a lerobbant liftbe ragadnak be, hanem a saját előítéleteikbe. Ha odafigyelünk, a vége kiszámítható, de igazságot szül, vicces és megelégedéssel tölt el minket.


