Mindenki egyetért (Votamos), rendezte: Santiago Requejo, szereplők: Raúl Fernández de Pablo, Clara Lago, Tito Valverde, Gonzalo de Castro, spanyol filmdráma, 85 perc, 2025., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Savazzunk!
Az egész egy egyszerű szavazással indul, legyen új lift a házban vagy ne, mígnem az egyik lakó megjegyzi, hogy olyasvalakinek adná ki üressé vált lakását, akinek jelenlététől többen is tartanak. Heves vita bontakozik ki, a lift már senkit nem érdekel, mindenki a saját igazát hangoztatja, a néző pedig nevetéssel reagál a valóban nevetséges felvetésekre. A Mindenki egyetért a közösséget összetartó erőre gyakorolt belső és külső hatásokat elemzi a humort segítségül hívva. 
Anyja halála után Alberto ki szeretné kiadni a madridi lakást, amiben egykoron ő is élt. Előtte még összegyűlnek a lakók nála, hogy szavazzanak a lerobbant lift cseréjéről. Ez gyorsan meg is történik, hiszen a csere elodázhatatlan, ám ekkor a férfi elmondja a többieknek, hogy a lakást egy kollégája szeretné kibérelni, aki mentális gondokkal küzd, de amúgy teljesen rendben van. És itt kezdődnek a bajok.
Mindenki szeretne többet megtudni a leendő bérlőről, de igazából Alberto sem tud többet Joaquinról. Elegendő mennyiségű információ hiányában pedig megindul a találgatás, ami tulajdonképpen végig kíséri az egész filmet. Kezdettől fogva nem az számít, hogy ebben az esetben mit is takar valójában a mentális gondokkal küzd megfogalmazás, hanem az, hogy az egyes lakók mit gondolnak róla és a saját véleményüket mennyire tudják elfogadtatni a többiekkel. 
Természetesen mindenkinek joga van tudni, kivel lakik egy házban és alapvetően mindenkiben kellene lenni annyi tisztességnek, hogy bár a döntése senki másra nem tartozik, akárkinek azért mégsem adja ki a lakását. A többieknek tehát valahol mégiscsak igaza van, de a kommunikáció már az elején félresiklik és nem sikerül higgadtan kezelni a kérdést. A józanság félredobásával pedig végérvényesen szertefoszlik a remény a mindenki számára elfogadható megoldásra.
A lakóközösség kényes egyensúlyáért – mondjuk ki – a ki nem mondott szavak felelnek. Mindenkinek vannak idegesítő szokásai és tulajdonságai, amik megnehezítik az együttélést, de az ember igyekszik visszafogni magát, hiszen ő maga sem tökéletes. Adott esetben persze jelezzük ezeket, de egy hosszútávon fennmaradó konfliktus senkinek nem hiányzik. Itt azonban a vita a végletekig elfajul és mindenkiből előhozza a valódi énjét, azt, amiért nem szívesen lenne saját maga szomszédja. 
Bérlők és tulajdonosok, fiatalok és öregek, egyszerű emberek és professzorok, egykori és jelenlegi elnökök, férfiak és nők, ahány ember, annyiféle. Mindenki a saját igazát keresi, ami indulatokat vált ki, de a film jól adagolja a humort. A helyzet komolysága mindeközben azért nincs veszélyben, mert a nézőben elég hamar tudatosul, hogy igazából nincs is helyzet, csak a félelmek és sérelmek egymásra zúdítása, mely egyébként a való életben is elmondható a legtöbb lakógyűlésről. A szereplők tulajdonképpen saját magukat teszik nevetségessé.
A Mindenki egyetért egy szórakoztató és elgondolkodtató alkotás spanyol hevülettel, ami egy teljesen hétköznapi dolognak kerít indokolatlanul nagy feneket, előhozva ezzel az ember legrosszabb, egyben legnevetségesebb énjét. A lakók ugyanis nem a lerobbant liftbe ragadnak be, hanem a saját előítéleteikbe. Ha odafigyelünk, a vége kiszámítható, de igazságot szül, vicces és megelégedéssel tölt el minket. 
