Father Mother Sister Brother, írta-rendezte: Jim Jarmusch, szereplők: Tom Waits, Adam Driver, Mayim Bialik, Charlotte Rampling, Vicky Krieps, Cate Blanchett, Indya Moore, Luka Sabbat, amerikai-olasz-francia-ír-német vígjáték, filmdráma, 110 perc, 2025 (16)
Kocsizunk és kávézunk
Jim Jarmusch már túl van a hetvenen, és ez érződik is a Father Mother Sister Brother kapcsán. Na nem az öregesség, inkább a terebélyes, kiérlelt és kultikus szerzői attitűd, melyet összegezni érdemes, ha az ember úgy gondolja, hogy több film van mögötte, mint előtte. Ám még mielőtt azt hinnénk, hogy a mester csupán lélektelenül remixeli magát, erről szó sincs: legújabb filmje nagyon is hordoz egy fontos új aspektust, a klasszikus értelemben vett drámai mélységet.
A Father Mother Sister Brother esetében a Jarmusch-i életműből már jól ismert antológiafilmről van szó, sőt, mintha előző két, ilyen struktúrájú alkotásának központi gesztusait akarta volna vegyíteni: az Éjszaka a földönből ismerős autózást és a Kávé és cigaretta asztali beszélgetéseit. A három, egyesével kb. félórás történet három család újraegyesülését meséli el – egy kávé vagy tea erejéig.
Az első New Jerseyben játszódik, itt az Apa (Tom Waits karaktere, így szerepel a stáblistán) látja vendégül fiát, Jeffet (Adam Driver) és lányát, Emilyt (Mayim Bialik). Kissé darabosan indul a kémia az ős és a két gyermek között, és ez a feszengés később sem múlik el – idővel pedig választ kapunk a nagy csendek miértjére is.
A második szkeccs Dublinban játszódik, ahol a bestseller író Anya (Charlotte Rampling) várja hatalmas házában két lányát, Timothea-t (Cate Blanchett) és Lilithet (Vicky Krieps) az éves rituáléjukra, egy délutáni teázásra. E történetben tán még az előző esetnél is feszengősebb csendek, fájóbb félmondatok, sőt, elharapott beszólások történnek, persze a szokásos könnyed, humoros stílussal fűszerezve.
A harmadik etappal Párizsba érkezünk, ahol egy ikerpár, Skye (Indya Moore) és Billy (Luka Sabbat) szeretnének búcsút venni gyerekkori lakásuktól. A három közül ezt mondanám a legkevésbé humorosnak, ezzel együtt a legmelankolikusabbnak és legtragikusabbnak is (már ha egy olyan nagy szó, mint a “tragikus” használható egy törvényszerűen takaréklángon égő Jarmusch-filmre).
Ahogy már említettem, a Father Mother Sister Brother a mester korábbi korszakai remixének tűnhet első látásra. Vannak itt visszatérő színészek minden korszakból, a kávézás és az autózás központi motívumai is TV-vacsora módjára melegednek újra, a stilizációt elősegítő visszatérő motívumok pedig a Patersonból lehetnek ismerősek: a némileg földöntúlinak tetsző deszkások fel-felbukkanása, a Rolex-órák, a folytonos rákérdezés arra, hogy vajon vízzel, kávéval vagy teával lehet-e koccintani, a “Bob’s your uncle” közmondás (ami annyit tesz kb, hogy “és kész!”) mind megjelenik az egyes történetekben, ami talán arra szolgál, hogy aláhúzza: a filmre inkább afféle audiovizuális versként tekintsünk, ne pedig realista valóságfestést várjunk tőle.
Ami szinte azonnal be képes húzni az arra fogékony embert a film világába, az a rendkívül egyedi, apró gesztusokra, a filmkép sarkaiban megtörténő, alig észrevehető mozgásokra apelláló humor. Egy torokköszörülés, egy csuklóra húzott pulcsi, vagy az egyszerűen túl sokáig kitartott párbeszéd nélküli ücsörgés arra ösztönöznek minket, hogy felszínes szórakozás helyett végre valóban figyeljünk arra, hogy mit is nézünk. Jarmusch a legnagyobb mestere annak, hogy olyan tereket és helyzeteket teremtsen, amikben a legapróbb gesztusok is hatalmas jelentőségre tesznek szert, ez pedig most sem okoz csalódást.
Ám jelen alkotásban nem csupán a humor hordozói lesznek az apró gesztusok, hanem bizony a felszín alatt lappangó drámai konfliktusok is fel-felsejlenek a feszengős csendek mögül. Persze ezek sem véresen komoly módon kerülnek a néző elé, jelenlétük ugyanolyan lazának tűnik mint bármi más összetevőé. Viszont ha jobban belegondolunk abba, hogy a komikus feszengések miért is alakulnak ki szülők és gyermekek közt e történetekben, olyan témák súlya válik érezhetővé, mint a trauma feletti továbblépés, a karrier miatti elhidegülés vagy az eltitkolt identitások.
Komoly és mély témák ezek, melyeket, a látszat ellenére, Jarmusch nem vicceli el. A karakterekben ott van az összetartani vágyás, a feltétel nélküli szeretet akarása, ami mégsem tud teljes mértékben megvalósulni, mert hát az élet, ez a kíméletlen időgép mindenkiben lerakódik, mégpedig nem úgy, ahogy jó lenne, hanem úgy… nos… ahogy az élet hozza (magát). Így válnak a humoros momentumok egyúttal drámaivá is, egy olyan összképi melankóliát adva a filmnek, ami ugyan ott van a ráérős tempóban, ám végül a nézői reflexió útján születik meg teljes valójában.
Meg kell még emlékeznünk a film egy fontos aspektusáról, mely gyanítom, hogy sokaknál kiverheti a biztosítékot. Az autós jelenetek olyan szinten nem-élethűre vannak megcsinálva, hogy az ember arra is gyanakodhatna, hogy valami nullköltségvetésű trashfilmbe tévedt. A vászon szinte leveti magáról a vetített hátteret, a szereplők testén a fények ugyanolyan műtermiek végig, az eredeti helyszíneken felvett külső beállításokban ordít, hogy a kocsiban ülő testdublőrök köszönőviszonyban sincsenek az eredeti színészek kinézetével. Nos, azon túl, hogy ez már alapgesztusában is egy troll állítás (pl. a Star Wars Adam Driverjét vagy a Gyűrűk ura Cate Blanchettjét egy ilyen rosszul megcsinált díszletben látni), bebizonyosodik, hogy Jarmusch a hetvenen túl és a 2020-as évek derekán is képes ugyanazt az ellenkulturális és punk attitűdöt hordozni, ami meghatározta a 80-as évek New York-i undergroundját. 
Mert hát abban a korban, amikor a szuperhősfilmek vagy az Avatarok cirkuszi látványvilága, a Netflix és a nagyiparrá vált arctalan sorozatdömping (vagy éppen, kis magyar kitekintésként, a szellem nélküli, üres, de profinak kinéző közönségfilmek gyártásának állami ideológiája) felhőkarcoló méretű bontógolyókkal rombolja a kreativitást, az egyediséget és a stílust (pl. ún. Netflix-look), az ilyen arculcsapásként ható “pongyolaságok” nagyon is fontosakká válnak. Mert bebizonyítják nekünk, hogy a gyorséttermek szemeteihez hasonlatos audiovizuális ingerek befogadásához képest még 2026-ban is létezik alternatíva. “Dilettánsnak tartom magam, nem negatív értelemben” – mondja magáról valamelyik interjúban a mester, tanúságot téve arról, hogy nem-elmenni felhőkarcolókat robbantgatni nem csupán pénz, de tartás kérdése is.
A Father Mother Sister Brother a Dead Don’t Die trashfilmes trollkodása után egyfajta visszatalálás a halkabb, cizelláltabb hangvételhez. Szeretik ezt és díjazzák, lásd Velencében is odaítélték érte az Arany Oroszlánt. Nem egy Avatar, néhol amatőrfilmnek tűnik, ám karaktereit, párbeszédeit, humorát és a felszín alatt lappangó drámáit a legdrágább greenbox stúdió sem tudja pótolni.
