Nincs más választás (Eojjeolsuga eobsda/No Other Choice), rendezte: Park Chan-wook, szereplők: Byung-hun Lee, Ye-jin Son, Hee-soon Park, Sung-min Lee, dél-koreai vígjáték, 139 perc, 2025., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Gátlástalan állástalan
Man-su elveszti az állását, de nem szeretne sem élősködő lenni, sem pedig egy élet-halál játékban részt venni. Megpróbál mindent, hogy romba dőlt életét újra felépítse, amibe munkaerőpiaci esélyeinek büntetőjogilag aggályos javítása is belefér. Valamivel talán többet vártunk tőle, mert az utóbbi időben nagyon el lettünk kényeztetve, de a Nincs más választást még így is nagyon élveztük. 
A többdiplomás, japánul is beszélő Man-su 25 éve dolgozik a papíriparban, egyszer még az év legjobb szakemberének is megválasztották. Kemény munkával visszavásárolta szülőházát, amiből igazi álomotthont varázsolt csinos feleségének és két gyerekének. A családnak mindene megvan: gyönyörű kert, két autó, két kutya, különórák, drága kütyük. Minden megváltozik, amikor az amerikaiak átveszik a céget és költségcsökkentés címén elküldik.
A büszke férfi ígéretet tesz arra, hogy néhány hónapon belül munkát talál, ezalatt a család a megszokott életszínvonalból nem engedve feléli tartalékait. Mivel egyre több a befizetetlen számla, munka pedig továbbra sincs, Man-su drasztikus lépésre szánja el magát. Bár családja mit sem sejt abból, hogy állásinterjúk helyett mivel foglalkozik nap, mint nap, a férfi feje fölött kezdenek összecsapni a hullámok. 
Az emberek többségének élete leginkább arról szól, hogy kitanul egy (vagy több) szakmát, abban elhelyezkedik, keményen dolgozik, a fizetéséből családot alapít és otthont teremt, adózik, fizeti a számlákat, lépked felfelé a ranglétrán, tartalékol, majd – ha szerencséje van -, élvezi a nyugdíjas éveket. Az állás elvesztése nem csak anyagilag, hanem mentálisan is megvisel, az álláskeresés sorén pedig egyre kiszolgáltatottabbnak érzi magát, miközben a számlákat, hiteleket, mindennapi kiadásokat fizetni kell és a már megszokott életszínvonalról sem szívesen mond le. Man-su sem tesz másként.
Az álláskeresés az egész családot megviseli, ahogy az álláskereső önbizalma, energiája, lelkesedése és türelme egyre inkább elfogy. Az egész élethelyzet kellemetlen, az ember nem szívesen beszél róla és osztja meg a problémáit másokkal, ami nem véletlen, hajlamosak vagyunk könnyen ítélkezni azok felett, akiknek nincs munkája, hiszen ma csak az nem dolgozik, aki nem akar. Sokszor meg sem fordul a fejünkben, hogy az illető a végsőkig kitart egy bizonyos pozíció, egy bizonyos jellegű munka mellett és csak akkor adja alább, amikor már minden lehetőséget kimerített. Man-su nem enged ebből.
A legnagyobb csorbát a munka nélkül maradtak büszkesége szenvedi, ahogy az embert az állásinterjúkon tesztelik, értékelik és versenyeztetik, ahogy a rokonok barátok, ismerősök sajnálkoznak, ígérgetnek vagy éppen összesúgnak a háta mögött. Jótanácsokkal tele a padlás: ezt nézd meg, erre iratkozz be, azt hallgasd meg, ide regisztrálj, ezt a sablont használd, ilyen profilt csinálj, ezt írd be, azt sorold fel. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, az egész nagyon fárasztó és sokszor megalázó. Man-su ugyanígy érez.
Ma már nincs nyugdíjas állás, szakmák jönnek, szakmák mennek, változnak az iparági és piaci trendek, fejlesztés, költségmegtakarítás, átalakítás, karcsúsítás, összevonás, átszervezés, lefaragás, ezer szó létezik arra, hogy: ki vagy rúgva. Az ember mégis abban reménykedik, ha keményen dolgozik, akkor annak meglesz a jutalma és a munkáltatójának esze ágában sincs megválni egy ilyen kiváló munkaerőről. Aztán van, hogy mégis. A hasznosság érzése, hogy hozzájárulhatok a sikerhez, értéket állítok elő, eltartom a családom, elismernek, felnéznek rám, megengedhetek magamnak bizonyos dolgokat válik semmivé, amikor utcára tesznek minket. Busás lelépti díj pedig általában csak a filmekben van. Ebbe a csapdába Man-su is beleesik.
Ázsiában a munkához való viszony egy kicsit más, a munka elvesztését sokkal intenzívebben élik meg az emberek. Dél-Koreában nagyon nagyok a társadalmi különbségek és sokkal könnyebb lecsúszni, mint felemelkedni. Az egzisztenciális válsággal rengeteg film és sorozat foglalkozik, ezek sokszor nagyon szürreális és véres módon dolgozzák fel a kilátástalan helyzetet, azt, hogy a jobb életért az emberek szinte bármire képesek, erkölcsi megkötések nélkül. Man-su végül ugyanerre a következtetésre jut.
Amitől ez az egész nagyon jellegzetes, egyben bizarr, az erőszak nyers és realisztikus ábrázolása, valamint a fekete humor, az irónia, a szarkazmus, a cinizmus és a szatirikus hangnem erős jelenléte. Mindez jellegzetes képi és zenei világgal, az itteni szokásokkal, hitvilággal, széles gesztusokkal párosulva olyan élményekkel teszik a nézőt gazdagabbá, melyre már itt is és ott is felfigyeltek. Európa és Amerika szereti, igényli és várja az ilyen filmeket, még akkor is, ha ezeket a minél nagyobb elérés érdekében valamennyire a mi ízlésünkhöz igazítják. Man-su teszi a dolgát.
A Nincs más választás jó film, erős film, a fentebb leírtakat mind tudja és hozza, de ezt a rendező, Park Chan-wook eddigi munkássága is garantálja. Számomra mégis valamivel simább, elegánsabb, fogyaszthatóbb, közel sem olyan újszerű, ötletes és meghökkentő, mint a nálunk is ismert és bemutatott kortárs dél-koreai filmek. Lustának és kényelmesnek nem nevezném, mert van benne munka bőven, különösen a színészek részéről, az élmény azonban visszafogottabb, mérsékeltebb. Persze ez csak az én véleményem, ettől még nem kell senkinek új munka után néznie, legfeljebb nekem. Man-su köszöni, jól van. 
