Lángoló város (Lung fu fong wan), rendezte: Ringo Lam, forgatókönyvíró: Tommy Sham, történet: Ringo Lam, producer: Karl Maka, Ringo Lam, szereplők: Chow Yun-fat, Danny Lee, Sun Yueh, Carrie Ng, Roy Cheung, operatőr: Andrew Lau, vágó: Wong Ming-lam, zene: Teddy Robin Kwan, gyártó: Cinema City & Films Co., hongkongi akciófilm, 105 perc, 1987 (R), Cinema City & Films Co.
Pesszimista hongkongi gengszterdráma, ami Quentin Tarantino Kutyaszorítóbanját is ihlette
Cikksorozatunk 2. részében egy igazi nagyvárosi akció-krimiről ejtünk néhány dicsérő szót, amelynek szentimentális, egyben végtelenül földhözragadt stílusa szinte már-már dekonstruálja John Woo félistenekké emelt pisztolyhőseit. A panelek ismerősek, ám Ringo Lam rendezőnél a bűnözők számára nincs megváltás a Lángoló városban.
Legutóbb 1986-ban tettük le a fonalat, amikor is a kreatív válságban forgolódó távol-keleti filmipar vérfrissítést igénylő hívószavára John Woo megcsinálta a Szebb holnap című klasszikus mesterművét. A világ pedig rögtön más szemmel nézett az addig lesajnált és semmibe vett hongkongi kollégák ténykedéseire. Woo haláluk pillanatáig elhivatott, bajtársaik iránt emberfeletti lojalitást mutató, öltönyös, ballonkabátos, napszemüvegben flangáló, dupla pisztolyt viselő hősei kétségbevonhatatlanul történelmet írtak, és megteremtették a hangzatos heroic bloodshed nevű szubzsánert, ami egy ideig fényesen csillogó celluloidként ragyogott a mozivásznakon. Hozzá kell tenni, igencsak rövid ideig. Az alműfaj tiszavirág-életű pályafutását mi sem bizonyítja jobban, minthogy az alapkő letétele után 6 évvel bemutatott magnum opus, A fegyverek istene (szintén John Woo) és a korszak egyfajta lezárásaként, vagy inkább hattyúdalaként aposztrofált Full Contact sem aratott már hatalmas sikert.
Utóbbit Ringo Lam rendezte, aki bár a nagyra becsült tettestársa által kitaposott útvonalon sétálva vált híressé, egészen hamar kitört a mester árnyékából. Még ha csak a dobogó 2. helyét foglalta is be, azért végig ott lihegett Woo nyakában. A két direktor karrierjének hasonló lépcsőfokait is ezzel lehet jellemezni: az igazi nagy dobásaikat hazájukban készítették a ‘90-es években, részben az alkotási vágy, részben a zavaros kínai belpolitika miatt mindketten dobbantottak Hollywoodba. Amíg Woo a Tökéletes célponttal és a sztár-státusza csúcsán álló Jean-Claude Van Damme-mal, a fun akció-szösszenet Rés a pajzsonnal és a zseniális Ál/Arccal ellavírozott nyugaton, addig Lam márcsak a belga spárgakirály lejtmenetéhez tudott asszisztálni (Mindhalálig, Replikáns, Maga a pokol). Később az Álomgyár által kizsigerelve, kézen fogva, szomorúan kullogtak vissza Hongkongba.
Meghatározó diadalait azonban Lamtól sem vehetik el. Legjobb filmje a Lángoló város (Lung fu fong wan, 1987), amely Woo fogpiszkálót rágcsáló cool maffiózóinak kabátja alól bújt elő (ne feledjük, mindössze fél esztendő telt el a Szebb holnap óta), és hozta újra divatba a távol-keleti gengszterdrámákat. Egyúttal le is hámozta a pátoszt és a heroizmust azokról a bűn útjára tévedt figurákról, akiket munkatársa nem sokkal korábban már-már félisteni magasságokba emelt. Félreértés ne essék, az alapvető tulajdonságok itt is megvannak!
A rendező megrázó sorstragédiát mutat be (a főszereplő rendőr – akit Chow Yun-fat alakít tőle megszokott profizmussal – beépül egy bűnbandába, akik egy nagy volumenű ékszerrablást akarnak végrehajtani), gyarló, törvényen kívüli, ám mégis valamilyen sajátos becsületkódex vezérelte karaktereket fest meg, a vérzivataros sztori pedig egy golyózáporos akciójelenetben, majd egy végső leszámolásban kulminálódik, ahol természetesen kő kövön nem marad.
Lam viszont egy kicsit más kávéház. Nála a pisztolyhősök nem a megváltás és a megtisztulás, hanem a túlvilág kapuján lövöldözik át magukat. A telelyuggatott rosszarcúak, a több hektoliternyi vér, a plafonig tornyosuló hullahegyek nem a feloldozás eszközei, aki rossz úton jár, legyen bármennyire is állhatatos, ugyanúgy megfizet a bűneiért. Stílszerűen: az a bizonyos szebb holnap számukra sosem jöhet és nem is jön el. Lam-nek nincsenek illúziói, realisztikus, és ennél fogva erősen pesszimista világlátása a rendezési stílusán is megmutatkozik: kézi kamerával dolgozik, fegyverbalettjei látványosak és erőszakosak ugyan, de közben végtelenül földhözragadtak, az ólomzápor közepén a szereplők inkább hús-vér emberek, mintsem több sebből vérző, ám még így is ide-oda vetődő halálosztó szuperhősök. A narratíva színesítésének érdekében a kegyetlen tűzharcokat szentimentális bormance-szel, a szentimentális bromance-et pedig nem sok jót ígérő (valójában a krimik és a gengszterfilmek megszokott dramaturgiai viszonyait még jobban kicsavaró) szociális témákkal oldja fel.
Ebben az éjsötét, nihillel átitatott, morális kérdésekben gazdag nagyvárosi játszmában (Lam meglepő módon – az ősrégi sablonokat felborítva – inkább a rendőrség erkölcstelenségére, mintsem a hongkongi maffia piszkos ügyleteire helyezi a hangsúlyt) Chow Yun-fat kötelesség és bajtársiasság közt vívódó zsaruja a kulcsfigura. Körülötte összpontosul minden, ám kételyekkel teli jelleme, valamint a reménytelenül szerelmes, romantikus férfiból kiinduló, majd a munkája iránt elköteleződő, de emiatt a magánéletét egyben tartani képtelen, lelkifurdalást érző hősbe átcsapó. Végül a romlott rendőrközeg helyett a bűnözők vérbarátsága, egymás iránti felelősségvállalása mellett lehorgonyzó karaktere és a rabló-pandúr hagyományokat újraértelmező narratíva kölcsönösen erősítik egymást.
Lam-nek egyértelműen a gazfickók hűség elvén alapuló, vállt vállvetve a halálig attitűdöt képviselő világa a szimpatikusabb. A Lángoló város legnagyobb paradoxonja ilyenformán pont az, hogy a főszereplő saját kollégáira számíthat a legkevésbé. A szerv, aminek elvileg az lenne a feladata, hogy fenntartsa a rendet és példát mutasson a tomboló nagyvárosi káoszban, lábon lőve, kizsigerelve agonizál a bürokrácia mocskában. A tisztek a törvény intézményét önző módon kihasználva, egymást taposva akarnak feljebb jutni a ranglétrán, akik nem osztják nézeteiket, azok csak szimplán tehetetlenek, sőt, egy ponton a főhőst konkrétan zsarutársai verik és kínozzák meg. Mi marad tehát a végére? Chow szíve mindkét oldal felé húz, áldozattá válása így elkerülhetetlen, bukása előre elrendeltetett, ebből a kutyaszorítóból nincs menekvés.
És ha már szóba került: mostanra totálisan elcsépelt lett, hogy az ex-videótékás Quentin Tarantino a Lángoló városból inspirálódott bemutató rendezése, a Kutyaszorítóban megírása során, élesebb kritikusai szerint egyenesen ellopta, lemásolta, újraforgatta Lam sztoriját – tény, hogy átvett belőle néhány markáns motívumot, de azért ez így ebben a formában nem teljesen igaz. Egy külön cikket megtöltene a kopírozással kapcsolatos gondolatmenetek megcáfolása. Kezdve a főhős karakterétől (Chow Yun-fat – akit itt mérföldekkel tragikusabb hőst kelt életre, mint a Szebb holnapban vagy akár A bérgyilkosban – két oldal közt vacillálva tépődik darabokra, Tarantino zsaruja viszont végső soron az marad, aki), a helyszínválasztáson át (Lam a távol-keleti metropolisz felhőkarcolói közt mozog, Tarantinónál a cselekmény egy-két kósza jeleneten kívül a Láncoló városban is kulcsfontosságú szerepet játszó raktárépületre korlátozódik) az ikonikus mexican standoff pillanatig bezárólag, amelyben Lam az addig remekül építgetett tolvajbecsület témáját nem meghazudtolva hagyja állni a dominókat. Tarantino viszont megerősít minket abban az ezeréves alapszabályban, hogy ha egy pisztoly van a színpadon, az mindenképp elsül.
Szó, ami szó, maradjunk annyiban, hogy a Kutyaszorítóban a hongkongi vonatkozás ellenére is jobb, emblematikusabb és hatásosabb film, mint a Lángoló város. Ez viszont összeszedettebb, pragmatikusabb és öntudatosabb, mint a Szebb holnap. Ringo Lam igazi mesterművet alkotott, ami realisztikus, szívfájdító, egyszersmind cefetül életszagú stílusával szinte már-már fityiszt mutat a Woo által lefektetett alappilléreknek. Így nem csoda, hogy jó pár esztendővel később, 1992-ben Lam-et érte a megtiszteltetés, hogy pontot tehetett a zsáner rövid, ámde annál gyümölcsözőbb korszakának a végére. De ez már egy másik történet.
