Üvöltő szelek (Wuthering Heights) Emily Brontë könyve alapján rendezte: Emerald Fennell, szereplők: Margot Robbie, Jacob Elrodi, Shazad Latif, Hong Chau, Alison Oliver, Martin Clunes, angol-amerikai romantikus dráma, 136 perc, 2026., korhatár: 16 év
Babaház a mocsáron
A kritikusok fele gyűlölte, a másik fele szerette, vagy legalább is méltatta az új Üvöltő szeleket. Emerald Fennell rendezése olyan, mintha Emily Brontë könyve belekerült volna a nyúl üregébe, ahol aztán fejjel lefelé, Alice Csodaországában ébred egy csipetnyi Flash Gordon csillámporral a tomporán. Viszont azoknak, akik nem vagy nem úgy keresik benne mindenáron a könyvet (és hát minek is, az ettől nem veszett el), azoknak tetszhet. Nekünk például fenntartásokkal, de igen. 
A feldolgozásokra két iskola létezik. Az egyik szerint meg kell próbálni ezzel az eltérő médiummal is a lehető leghűségesebben átadni az eredeti művet. Míg a másik ennél megengedőbb, és nem másolni, vagy újraalkotni akar, hanem ezt az igazságot, vagy akár annak csak egy kis darabját a saját képére formálva valami érvényeset mondani. Mi egyiket sem tartjuk jobbnak vagy rosszabbnak a másiknál, és hiszem, hogy Emily Brontë zseniális könyve sem szenvedett még sem ettől, sem bármelyik másik feldolgozásától sem csorbát. Írom ezt úgy, hogy nemrég ismét újraolvastam a szinte teljes Brontë testvéreket, mert nagy kedvenceim.
Emerald Fennel is szerette az Üvöltő szeleket 14 évesen, és elhatározta, hogy filmet készít belőle. Negyed évszázaddal később pedig nagyjából még mindig úgy néz ki a végtermék, mintha egy kiskamasz babaháza lenne. Benne érthetetlen, eltúlzott és őrült szerelmesek, akik a semmiből fellobbanó vagy inkább a mindenben ott lihegő erotika lángjaiban égnek. Színes, csillogó játékok a semmiben. Rosszindulattal hívhatnánk mindezt Romana-esztétikának is, mert a finom, emberi nüanszokat nem itt kell keresni, itt mindenki tökéletesre polírozott ólomfigura. (A rendezőről azt is érdemes még tudni, hogy egy jómódban felnőtt, fehér brit nő, aminek köze lehet Heathcliffnek a könyvtől eltérő módon fehér és vonzó külsejű megjelenítéséhez.)
A film azon túl, hogy megjelenésében is unorthodox, talán annyiban különbözik még drasztikusan az elődeitől, hogy nem főhajtással, hanem egészséges távolságtartással és leheletnyi karikírozással mutatja be a szereplőit. Ismétlem, hogy a könyv elfogult rajongójaként mondom: szerintem is elfér azon a gótikus, szélfútta tragédiahalmon egy kis irónia. Mert amíg kamaszként elalélunk a kitörő érzelmektől, addig a középkorú hétköznapokban már felmerül az emberben, hogy nem lehetett volna néha először inkább csak megbeszélni a történteket? És az is, hogy ezek a karakterek akkor, amikor nem voltak épp színen, nem lazítottak sosem, és nem beszéltek egymással? Viszont felmerül, hogy mit adtak nekünk ehhez az ausztrálok, Margot Robbie és Jacob Elordi? Mert azt is sokan felróják a filmnek, hogy nincs a főszereplők között kémia. Ez igaz, de mivel mindegyikük a saját démonaival is küzd közben, ez nem lesz olyan zavaró később sem.
Hiszen már a vizuális megjelenítése (a kezdőképpel, az első geggel) is elidegeníti valamennyire a nézőt. Ráadásul az (elfojtott) erőszaknak is akkora szerepe lesz, mintha maga Freud nézte volna át a szkriptet. Mert mindenki dühös, kiéhezett, kétségbeesett és vágyódó, viszont (akarattal?) nem találják benne egymást a színészek. Mindegyiküktől láttunk már jó játékot, itt sem rosszak, de addig tartotta magát távol a nézőktől a film, hogy a rengeteg szél, eső és világfájdalom ellenére sem tudunk velük érezni. Pedig nincsenek is sokan, ez egy barokk kamaradarab.
Viszont, ha minden előzetes elvárást és elképzelést, az összes korábban felsorolt fenntartásunkat a sarokba hajítjuk, mert nem okosan, csak szívvel (vagy inkább zsigerekkel) akarjuk nézni az Üvöltő szeleket, akkor úgy kimondottan élvezhető lesz. Eksztatikusan szép és furcsa képbeállításai vannak, ahogy már említettük, a Romana regények borítója keveredik Dali szürrealitásával, és egy babaház groteszk méreteivel. Ráadásul a sötét és gonosz humora végig megbújik valahol a háttérben, és gyakran kibuggyan. Emerald Fennel nem tisztel senkit és semmit, csak megy a maga őrült elképzelése után, de azt magas minőségben hajítja oda a vászonra, mintha ezzel is csak alig próbálkozna.
Mi a végső konklúziónk tehát? Ez a feldolgozás a könyv összetettségét nem tudta (nem is akarta?) visszaadni, de önmagában nézve egy kreatív, öntudatos, élesen újat mutató feldolgozás lett, ami talán direkt tűzte ki mellékcéljául a polgárpukkasztást, de az is lehet, hogy csak ilyen durva fából faragták.
