Vladimir (Vladimir), készítette: Julia May Jonas a saját könyve alapján, szereplők: Rachel Weisz, Leo Woodall, John Slattery, Ellen Robertson, Matt Walsh, Jessica Henwick, amerikai drámasorozat, 8 rész, egyenként kb.: 30 perc, 2026., korhatár: 16 év Netflix
Kapuzárási pánik (de díszes kovácsoltvasból)
Megnéztük a botrányos hírű Vladimirt a Netflixen, de nem találtunk benne semmi botrányosat, csak morálisan szürke karaktereket, akik főképp az X-generációnak mesélik el a történetüket. Egy középkorú házaspár, náluk fiatalabb kapcsolatok, némi munkahelyi intrika és családi nehézségek. Talán túl hosszú játékidővel, de a középkategóriát azért így is bőven üti Rachel Weisz és Leo Woodall (Egy nap, Nürnberg) kortalan „románca”. 
A negyedik fal ledöntése nem a Bolhafészek (Fleabag) privilégiuma, mégis a Vladimirról szóló vélemények egy részét az uralja, hogy vele, vagy a legújabb feldolgozású Meggyőző érvekkel szemben ott bezzeg milyen tökéletesen használták. Ami lehetne két egymás mellett megélő megállapítás is, hiszen a Bolhafészek tényleg kiemelkedően jól kezelte azt (is). Viszont a Vladimirban sem zavaró. Szerintünk ráadásul nem idegeníti el a nézőt sem. Annál nem jobban, mit ahogyan az első részben M. (Rachel Weisz) megbízhatatlan narrátor szerepével egyébként is szembesülnünk kell.
A sorozat plakátja is rájátszik, hogy a róla szóló diskurzus másik sarokpontja az erotika legyen, ráadásul az a fajta, amiben (a filmtörténetben ritkább módon) a nő az idősebbik fél. Viszont mivel a vágyai tárgyát jelentő férfi nagykorú, úgy hisszük, hogy erről nem is kell többet mondanunk. A munkahelyi alá-fölé rendeltségről lehetne, bár az is érintőleges ebben a kontextusban. Ráadásul a várttal ellentétben egyáltalán nem explicit a megjelenítése, egyszerű fantáziavilágot láthatunk némi vizuális aláfestéssel, ruhában. (Akik velünk nézték a Heated Rivalryt, azoknak ez vasárnapi matiné legfeljebb.) De akkor mégis mi ez a felhajtás körülötte? Mi magunk se értjük. Semmi többről nem szól, mint egy megváltozott, de a maga módján jól működő házasságról, amiben mindkét oldalról új behatások érkeznek. A férj szerepében egyébként a leginkább a Mad Men – Reklámőrültekből ismerős John Slatteryt láthatjuk.
Ráadásul a női főszerep is egy alaposan körüljárt, jól megírt és nem vitathatóan összetett karakter. Végre. Nem csoda, hiszen a sorozat egy könyvadaptáció, még ha maga a készítő is ültette át azt egy másik formanyelvre. Amit talán lehet, hogy szerencsésebb lett volna másra bízni, mert akkor még jobban kirostálódhatott volna a mondanivalója, bár bizonyítékunk erre sincs. Rachel Weisz alakításáról is megoszlanak a vélemények, mi nem éreztük rossznak.
És aki végigálmodozta az Egy nap újabb, sorozatnyira kibővített feldolgozását, annak Leo Woodall múzsa szerepe ellen sem lehet kifogása. A színészi visszafogottságra viszont lehet magyarázat az, hogy az egész történet inkább csak egy játszadozás, amit kapuzárási pánikból vagy egyszerűen csak unalomból űznek a szereplők, akiket igazi veszély azért nem fenyeget. Van persze munkahelyi dráma körülöttük, hogy ne lenne ilyen pozíciókban, amikben ők vannak. Ráadásul az egyetemi új generáció újfajta értelmezése is kihúzza a lábuk alól a talajt, de azért minden mégis elég biztonságos ahhoz, hogy maguknak keressék a bajt.
A csomagolása átlagos, streamingkompatibilis, semmi kiemelkedő nincs benne, de nem is veszíti el a fókuszát. Egyedül a hosszra lehet panasz: ugyanez a történet 2 órában vagy inkább kevesebben, sokkal feszesebb és érdekesebb lehetett volna, mert így a vágyódás is elveszti idővel az érdekességét. A nagy előnye viszont az, hogy végre nem feltétlenül a legfiatalabbakat, hanem a középkorúakat próbálja megszólítani. Habár a problémák, amiket felvet, végül nem lesznek olyan súlyosak, mint lehetnének, ám a hétköznapokból azért még így is kilóg a cselekmény. Semmiképp sem botrányos tehát, de azért még nem unalmas.
Meggyőződésünk, hogy a negatív visszhangok és a rossz pontszámok egy része értetlenségből és bosszúállásból(?) fakad, mert a sorozat egyébként korrekt. A karakterek vitatható, de egyébként teljesen emberi viselkedése pedig több, mint amit a Netflixen megszokhattunk. Igaz, hogy Rachel Weisztől elvették a brit kiejtését, ezért járna a pontlevonás, de eltekintünk tőle. Mert mi is középkorúak, és éppen ezért már elnézőek vagyunk.
