
Az én akaratom
A tavalyi év mindent elsöprő sikerű sorozata, a Kamaszok megmutatta, hogy társadalmi szinten miért muszáj zéró toleranciát hirdetni a manoszférával szemben. A Netflix új dokumentumfilmje pedig azt próbálja megkeresni, hogy egyénileg, miért kellene mégis empatikusnak lennünk, ha változást szeretnénk elérni. Louis Theraux A manoszféra belsejében járt, és a fentiek mellett még arról is felvázol (igaz, hogy csak nagy vonalakban) egy képet, hogy kik építik ezt.



De ennél bővebben a filmben megszólaltatott férfiak életéről és kétes ügyeiről nem is írunk itt, őket tényleg érdemes előítélet nélkül, magából a dokuból megismerni. Főképp azért, mert sok más nincs is benne. A feszültséget is egyedül a riportalanyok változó hozzáállása jelenti, mert Louis Theroux a legtöbbször csak odamegy eléjük és nézi őket, várva a válaszokat. A konzekvenciák már a nézőé.
Ahogy pedig a bevezetőben is javasoltuk, a manoszféra igazi súlya miatt érdemes újra elővenni hozzá a Kamaszokat. Mert az igazi düh nem emiatt a másfél óra miatt gyűlik majd fel a nézőben (persze itt is összeszorulnak öklök és gyomrok a végére), hanem a teljes képet látva. Hogy kik miatt történik mindez. Mert az a borzasztó, hogy az olyanok, mint az ebben a filmben szereplő férfiak még mindig rengeteg elveszett fiúnak segítenek. Hiszen ők legalább ott vannak az életükben, ahol most éppen senki más nincsen. Bármennyire is káros társadalmi szinten ez.


