BoJack Horseman 1-3. évad – kritika


Bojack-HorsemanBoJack Horseman, készítő: Raphael Bob-Waksberg, színes, amerikai, animációs vígjáték és dráma sorozat, 25 perc, 3 évad, 2014-

Hihetetlen, hogy a Netflix akármibe fog, egyszerűen siker lesz. Ez nem azt jelenti persze, hogy ők lettek a minőségi sorozatgyártás fellegvára, de már többször is kaparták annak küszöbét és tény, hogy bármibe fognak egyszerűen rengeteg rajongó csókolja a lábuk nyomát. Így van ez a BoJack Horseman esetében is, ami a csatorna első animációs műve egy kiégett tévésztárról, aki történetesen egy emberi tulajdonságokkal felruházott ló.

bojakcIgen, a BoJack Horseman szereplőinek fele ugyanis állat, akik emberi körülmények közt élnek és emberként viselkednek. A kulttá vált animációs sorozatok még mindig simán a képernyőn vannak, úgy mint a The Simpsons, vagy a South Park, illetve a Family Guy, de ezek mellé egyértelműen megérkezett egy új hullám, amiből pár máris hihetetlen sikerre tett szert, köszönhetően annak, hogy haladtak a korral és olyan karikatúrái tudnak lenni a valóságnak, ami még pörgősebben és még autentikusabban képes működni. Ilyenek a Rick and Morty, az Archer vagy a Bob’s Burger és most már a BoJack Horseman is.

Bojack karaktere egy önpusztító tévésztár, akinek a ’90-es években volt egy sikeres családi sitcomja, aminek pecsétjéből képtelen kitörni és mára leginkább egy eltúlzott Charlie Sheenre emlékeztet minket, aki a drogokkal, nőkkel, csillogással, másnaposkodással kikövezett hollywoodi közegben éli mindennapjait a lehető legkiégettebb lelki állapotban; aki képtelen tanulni a saját hibáiból és szinte már tudatosnak tűnően pusztítja az életét, mert az önsajnáltatásban úszó depressziójában már kedve sincsen észrevenni, hogy hol lenne a határ. Sokszor van az a panasz sorozatokra, hogy nem lehet azonosulni a főszereplőkkel és szó mi szó, itt sem Bojack lesz a lelki társunk, azonban kétségkívül rengeteg olyan cinikus megnyilvánulása van, amit magunk se tudnánk őszintébben megfogalmazni, sőt, nem is mernénk, viszont jól esik, hogy valaki kimondja helyettünk. Az ilyen típusú antihősökre mindig is volt igény, gondoljunk csak Tony Sopranora, Don Draperre vagy Frank Underwoodra. Miután egy ilyen komoran ábrázolható karakterről beszélünk, így elkerülhetetlen a drámaiság és a súlyos karakterfejlődések vagy néhol visszafejlődések.

bojack-escape-from-laA BoJack Horseman alapvetően vígjáték és rohadt vicces. Erről nem lehet vitát nyitni, mert minden eszköze egyértelműen az intelligens humorral operál, ráadásul olyan tömény és nagy mennyiségű hivatkozásokkal, hogy többszöri újranézésre simán ad okot. Még az állati karaktereket is olyan eszközökkel sztereotipizálja, hogy rommá neveti magát rajta az ember. A BoJackhez hasonló sorozatok is rengeteg popkult utalással dolgoznak, ami a humort illeti, tehát ebben semmi meglepő nincs, viszont díjazandó, mert mindezt olyan pörgősen teszi, ahogy az ma már elvárható. Öröm rádöbbeni minden egyes filmre, graffitire, festményre; élmény felismerni minden Frida Kahlot, Andy Warholt, David Bowie-t, Obamát, Lindsay Lohant, Mijazakit. (Még azt is megtudhatjuk, hogy miért az lett a Sopranos vége, ami.) Ráadásul közben ki kell mondani, hogy mennyire jól esik látni az álművészek, az amerikai álmot éltető, hipszter, sikerorientált szereplők kifigurázását és bukását, aminek ünneplésére nem a káröröm ad okot, hanem hogy látjuk bennük az önteltséget ami ösztönösen undort vált ki az emberből.

Persze közben sok az olyan szereplő, akiknek igazán drukkolunk és megszeretünk. A karakterek többsége nagyon komplex, akik pont ugyanolyan kérdőjelekkel vannak kibélelve és néha pont olyan esetlenül naivak, mint a néző. Elképesztően életszerűek és nem is csak a szituációk miatt, hanem az érzések, amiket kiváltanak. A kicsit döcögősebben induló első évad után a mostani harmadik már olyan drámai mélységeket járt be, amilyenekre az élőszereplős sorozatok sem képesek. Persze mondhatjuk, hogy ez a sorozat kicsit olyan, mint a Kaliforgia, meg Az ítélet: család és még egy halom hasonló alkotást felsorolhatnánk, amire nem kifejezetten utalnak, hanem inkább ötletet merítettek, de ez nem von le semmit a BoJack érdemeiből.bj2Ráadásul a szinkronszínészek is brillíroznak, Will Arnett, Aaron Paul, Lisa Kudrow, Amy Sediras, Alison Brie, Paul F. Tompkins és a saját magukat megformált vendégkarakterek (Daniel Radcliffe, Jessica Biel, Margo Martindale stb.) is nagyon menők, hogy elvállalták a szerepeket. A főcímdalt meg a The Black Keys duó egyik tagja szerezte és iszonyat jól sikerült.

Azért működik nagyon ez a komikus és drámai vonal egyszerre, mert teljesen életszerűvé varázsolja a közeget, amiben vagyunk, hiszen a valóságban sem lehet ezt a két dolgot különválasztani. Használhatjuk persze a BoJack Horsemanre az elcsépelt jelzőket, mint a ’társadalomkritika’ és belemehetünk mélynek tűnő magyarázatokra, hogy milyen kiválóan reflektál például az Y-generáció önpusztító mozdulatsoraira és kiégettségére, plusz jöhetünk azzal, hogy tükröt tart, de hagyjuk ezt most. Persze, ezt csinálja, de nem mindegy, hogy milyen tükröt és nem mindegy, hogy milyen módszerekkel kritizál. Más művekben is természetesen kimondják, vagy utalnak rá egy jól megírt metaforával, hogy sok minden rossz, de Bojack ehelyett egyértelműen a képünkbe üvölti, hogy szar! Nem a vulgárisságról van itt szó és tudjuk jól, hogy nem annak van igaza, aki hangosabban beszél, de néha az óvatos, egy helyben lépkedés helyett egyszerűen csak baromi jól esik látni valamit, ami ennyire erőteljes és őszinte.

Nagyon várjuk a negyedik évadot!10_9

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Amikor Stranger Things Barb visszatért
Következő cikk Pokol Klub csak mozi ikonokkal (3.)