A másik Bennet lány (The Other Bennet Sister), Janice Harlow könyve alapján készítette: Sarah Quintrell és Maddie Dai, szereplők: Ella Bruccoleri, Indira Varma, Ruth Jones, Richard E. Grant, Laurie Davidson, Dónal Finn, Tanya Reynolds, brit romantikus sorozat, 10 rész, részenként kb. 30 perc, 2026., (9) HBO Max
Otthont a neurodivergenseknek
A másik Bennet lány nem tökéletes sorozat, viszont az egyik legelbűvölőbb dolog, amit kihalásztunk a streamingtenger zavaros vízéből. Igazságot szolgáltat az introvertáltaknak, dicsőséget hoz a furcsáknak és önbecsülést ad a meg nem értetteknek. Jane Austen rajongójaként persze mi is szkeptikusan álltunk hozzá először, de a 3. részre már garantáltan felülírta a kétségeket. Mert Mary Bennet elhozta végre azt a kedvességet, ami a korábbi feldolgozásokból kimaradt. 
Jane Austent valahogy úgy képzeljük el, ahogyan a 2025-ös Miss Austen sorozatban ábrázolták: öntörvényűként, de a korának és helyzetének csapdájába zárva. Kérlelhetetlenül okos és karcos humorú nőként, aki elsősorban szórakoztatni akart a regényeivel, és emellett pellengérre állítani a körülötte lévők hibáit. Viszont ameddig életében még csak „A Lady”-ként publikálhatott, és érdemben alig keresett vele, azóta egészen intézményesült. Nem csoda, hogy a feldolgozások mellett sorra érkeznek a fanfictionök is ebből az univerzumból, amit azzal a hat befejezett regényével teremtett. Főképp a leghíresebb járt így, a Büszkeség és balítélet. Ha szélesre nyitjuk ezt az ajtót, akkor még a Bridget Jones is ide tartozik, de említhetjük akár a Büszkeség és balítélet meg a zombikat is.
Janice Hadlow író is hasonlóan járt el, amikor megalkotta a saját variációját erre a témára, viszont ő szinte mindent meghagyott az eredeti könyvből, csak ugyanezt Mary Bennet, a legkevésbé ismert és leginkább félreértett lány szemszögéből mutatta meg. Aki most azt gondolja, hogy minek neki egy Mary Bennet történet, amikor soha nem volt szimpatikus, és egyébként is szakmányban lehet jobbnál jobb feldolgozások közül válogatni (idén is érkezik egy), azt megértjük. Sőt, azt is be kell vallanunk, hogy nekünk is voltak kétségeink arról, hogy kitartunk-e a végéig. Kitartottunk, és most a legnagyobb hazai rajongók egyikeként írjuk ezeket a sorokat. Mert ha el kell fogódni, akkor el kell fogódni.
A történet tehát úgy indul, ahogyan ismerjük, adva van az öt lány, akik közül a két nagyobb és a két kisebb a hasonlóságuk miatt mindig párban járnak, míg a csúnyácska, ügyetlen és furcsa Mary pedig egy légüres térben létezik közöttük. (A szülők szerepében Ruth Jones és Richard E. Grant látható.) Érdekesség, hogy a házvezetőnőt Lucy Briers játssza, a ’95-ös feldolgozás Maryje, és ő az egyetlen a házban, aki megérti a lányt. Az pedig, amikor ilyen háttérrel ők ketten összeölelkeznek, egészen szívmelengető. (És meta is, de ehhez a szóhoz talán túl idősek vagyunk.)
A sorozat elején, mivel alig 30 perces 1-1 rész, nézőként nincs elég időnk adaptálódni, hogy ne legyen a korábbi feldolgozások miatt hiányérzetünk. Viszont gyorsan megváltoznak a dolgok, és a harmadik részre már az eredeti könyv utáni életbe csöppenünk, ezzel elvesztve minden összehasonlítási alapot. A sorozat egyébként hozza a BBC minőséget, de azért látszik rajta, hogy anyagilag nem volt a cég zászlóshajója, még szinte promóciót sem kapott. A helyszínek és a kosztümök persze tökéletesek, de a CGI közepes legfeljebb, és sokszor üres a szín, csak az a néhány színész tölti be, mintha színházban lennénk. A körülöttük lévő hétköznapi életre valószínűleg már nem jutott pénz.
De nem csak a korábbiakhoz képest idegen és szegényes megvalósítás miatt kell időt adni neki, hanem Mary karakterének a kibontakozása miatt is, akit Ella Bruccoleri alakít. Ez a megközelítés nem ridegnek és sótlannak mutatja a középső Bennet lányt, hanem mélységes empátiával kezeli őt. Nem kimondva, de neurodivergens emberként. Az ismert esetlenségén nem is változtat éppen ezért, a könyv és a feldolgozás írója is tiszteli az eredetit, mégis ezzel a fénytöréssel már az elejétől érthető lesz a karaktere. Viszont a későbbiekben, amikor befogadóbb és támogatóbb közeg veszi körül (például a kiváló Indira Varma), Mary is egészen kinyílik és megváltozik. Ez pedig nem csak jól van megírva, de biztosak vagyunk benne, hogy Ella Bruccoleri nélkül nem sikerülhetett volna (Hívjátok a bábát!, Bridgerton).
A zsánerhez ragaszkodva természetesen van a sorozatban szerelmi szál, sőt -háromszög is adódik majd, ám elsősorban nem a férfit kell elnyerni, hogy elérjük a boldog véget, hanem Marynek kell megtalálnia saját magát. A férfiügyek pedig csak ezután rendeződnek. Laurie Davidson és Dónal Finn játssza a két udvarlót, és spoiler nélkül annyit elárulhatunk: csak az egyikük ér majd révbe. Viszont azt is ki kell emelnünk, ahogyan ezt a választást megvalósították. Mert ilyen kedvesen és odafigyelve ritkán történik elutasítás a filmtörténelemben.
Nem olyan, mint amit például szegény Mr. Collins élt át jóval korábban. Okkal említettük őt, mert kap némi ellentételezést ebben a sorozatban. Sőt, a végső fordulat is annak köszönhető, hogy Mary mindenféle érdek nélkül kedves lesz egy korábban ellenszenves szereplővel, aki nem igazán érdemli ezt meg. Ha innen nézzük, már nem is az ironikus Jane Austennál járunk, hanem megérkeztünk a Miyazaki-féle történetmeséléséhez.
Népszerű szó mostanában a reprezentáció, befogadás. Nem ok nélkül. Elképesztően fontos lenne másokat is látnunk a filmvásznon, nem csak a szépeket és sikereseket. Ez a sorozat pedig tökéletes példája annak, hogy hogyan lehet ezt érzékenyen és teljesen természetes módon megtenni egy olyan formátumban, amiről nem is gondoltuk volna. Mégsem másítja meg Mary és hozzá hasonlók (beilleszkedési) nehézségeit, hanem egy kicsit alakít ehelyett a világon, amiről tudjuk, hogy egyáltalán nem rájuk van szabva. Hogy jobban otthon legyenek benne. Nézőként sem a külcsínt kell keresnünk, habár azzal sincs gond, csak kicsit döcög, mert ott van helyette a belbecs hegye, ami erre a tízszer félórára kedvesebbé teszi a világot. Éljenek hát a Mary Bennetek, és az őket meglátó neurotipikusok!
