Digger, rendezte: Alejandro González Innáritu, szereplők: Tom Cruise, John Goodman, Riz Ahmed, Sandra Hüller, Michael Stuhlbarg, Jesse Plemons, angol-amerikai-mexikói vígjáték, 129 perc, 2026., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Tűz az olajra
Amikor te vagy a világ talán leggazdagabb embere, bármit megtehetsz büntetlenül. Ha már mindenki a zsebedben van, és minden jogszabályt rád írtak, ugyan ki vagy mi állíthatna meg? Mondjuk a szegény és gazdag molekulákra egyformán ható természeti törvények. A Digger nagyszerű film, nagyszerű alakításokkal, és tulajdonképpen már azzal veri a nagy átlagot, hogy az előzetese teljesen mást sejtet, mint amiről valójában szól.
Digger (Tom Cruise) mérhetetlenül gazdag. Márpedig aki mérhetetlenül gazdag, arról joggal feltételezhetjük, hogy legalább néhány dologban nem szorul tanácsra. Digger szerint például semmiben. Ő az a fajta ember, aki nem egyszerűen birtokolja a világ egy darabját, hanem lassan összetéveszti a tulajdonjogot a mindentudással. Ha van pénze, akkor nyilván ért hozzá. Ha hatalma van, akkor nyilván igaza is van. Ha pedig eddig mindig megúszta, akkor miért éppen most kellene meghallgatnia bárkit?
Az egyik felmenője egyszer ásni kezdett, aztán a földből előtört az olaj. Azóta Diggernek tulajdonképpen egyetlen komoly filozófiai problémája maradt: hogyan lehetne rávenni a földet, hogy minél több olajat adjon, lehetőleg megállás nélkül. Tudósok, szakértők, tanácsadók, figyelmeztetések és kellemetlen tények próbálják felhívni a figyelmét arra, hogy esetleg valami nincs rendben (Riz Ahmed zseniálisan hozza a magából teljesen kivetkőzött „én megmondtam!” karaktert). Digger meghallgatja őket. Komolyan venni már sokkal kevésbé.
Nem azért, mert valóban mindenhez ért, hanem mert olyan régóta él egy olyan világban, ahol a pénze rendszerint elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a problémák eltűnjenek, hogy lassan kialakult benne a meggyőződés: ha valami az ő érdeke, annak szükségszerűen működnie is kell. Ha a természet mást mond, akkor a természetnek van problémája. Ha a tudomány mást mond, akkor a tudósok értik félre a helyzetet. Ha a szabályozás akadályozza, akkor a szabályozás a hülye.
Digger egyáltalán nem gonosz zseni. Talán éppen ez benne a legijesztőbb. Nem kell különösebb ördögi terv ahhoz, hogy valaki katasztrófát okozzon. Elég a mérhetetlen becsvágy, a korlátlan erőforrás és az a meggyőződés, hogy a következmények mindig másokra vonatkoznak. Digger csak azt akarja, amit mindig is akart: hogy az olaj folyjon. Minél több, annál jobb. És ha ehhez át kell gázolni néhány szabályon, szakértőn vagy akár magán a bolygón, hát annál rosszabb a szabályoknak, a szakértőknek és végül a bolygónak.
És talán nem véletlen, hogy ezt az egészet Alejandro González Iñárritu találta ki. A rendező már 2018-ban arról beszélt egy interjúban, hogy egy olyan filmen dolgozik, amelynek témája „a férfiak ostobasága”, és hogy ehhez a tragikus valósághoz éppen a komédia lehet a megfelelő forma. Akkor még nem konkrétan a Digger című filmről beszélt, de utólag nehéz nem felismerni a gondolat rokonságát: az emberről, aki saját bizonyosságát összetéveszti a valósággal, és közben képtelen észrevenni a saját korlátait.
A Digger ötlete később, A visszatérő után kezdett konkrétabban formálódni. Iñárritu elmondása szerint kezdetben nem is kész története volt, hanem egy karakter, akiről tudta, hogyan beszél, hogyan él túl mindent, és ami talán még fontosabb: hogyan képes rávenni a valóságot, hogy egyetértsen vele. Tíz év kellett ahhoz, hogy megtalálja ehhez a megfelelő történetet és formát. A forgatókönyvön Iñárritu mellett Sabina Berman, Nicolás Giacobone és Alexander Dinelaris dolgozott.
Ehhez pedig végül Tom Cruise kellett. Cruise szerint Iñárritu körülbelül 7 évvel korábban vitte hozzá a projektet, és több napon keresztül olvasta fel neki a forgatókönyvet. Iñárritu pedig kifejezetten Cruise-t képzelte el Digger szerepére. Ez azért is érdekes, mert Cruise egész pályafutása valamilyen formában a kontrollról, a teljesítményről és a lehetetlennek tűnő dolgok végrehajtásáról szól. Digger ennek groteszk ellenkezője: egy ember, aki azt hiszi, hogy mindent kézben tart, miközben valójában egyre nagyobb káoszt okoz maga körül. Iñárritu szerint Digger „veszélyes”, de közben kifejezetten megnyerő figura – pontosan az a fajta ember, akinek a veszélyességét azért nem vesszük észre időben, mert túl könnyű neki hinni.
Mert miközben a hétköznapi ember azon töpreng, hogy neki személy szerint mit szabad és mit nem, vannak olyanok, akiknek már nem ugyanaz a kérdés, hogy mit szabad, hanem az, hogy ki fogja őket megállítani. A közember számára a jogszabály korlát, a Digger-félék számára sokszor csak tárgyalási pozíció. Az előírás akadály, a hatóság kellemetlenség, a szakértelem pedig olyasmi, amit addig érdemes igénybe venni, amíg azt mondja, amit hallani szeretnének.
Digger története ezért sokkal több egy gazdag ember történeténél. Annak groteszk változata, hogy a pénz egy bizonyos ponton nemcsak szabadságot, hanem felhatalmazottság-érzést is adhat: azt az érzést, hogy aki elég sok mindent meg tud vásárolni, annak talán joga van eldönteni azt is, amit nem lehet megvásárolni. A föld sorsát, a jövőt, más emberek életét, végül akár az egész bolygóét (még a saját testvére élete felett is rendelkezni akar, akit Sandra Hüller alakít a tőle megszokott hitelességgel).
A baj akkor kezdődik, amikor az ember már nem azt kérdezi, hogy „megtehetem-e?”, hanem azt gondolja: „ha megtehetem, akkor nyilván meg is kell tennem.” Digger pontosan eddig jut el. És onnantól már nem kell hozzá összeesküvés, háttérhatalom vagy gyíkember. Elég egy ásó, egy olajmező és az a megingathatatlan hit, hogy a világ azért van, hogy ő használja.
Van valami kifejezetten megnyugtató abban, amikor az ember rájön, hogy a világ valójában sokkal egyszerűbb annál, mint amilyennek a tudósok, közgazdászok, orvosok és más szakértők beállítják. A klímaválság nem egy összetett ipari, gazdasági és társadalmi folyamat következménye, hanem valakik műve. A járvány sem bonyolult biológiai és társadalmi esemény, hanem valakik terve. Az oltás sem egyszerűen egy orvosi beavatkozás, amelynek előnyeiről és kockázatairól lehet vitatkozni, mert az sokkal unalmasabb lenne. És természetesen a repülőgép sem azért húz csíkot az égre, mert a magasban lecsapódik a vízgőz.
Ilyenkor felmerül a kérdés: kik azok a titokzatos „ők”? Erre készen áll a következő magyarázat: a háttérhatalom. Hogy pontosan kikből áll, hogyan működik, és miért képes egyszerre irányítani a világjárványokat, a világgazdaságot, a légiforgalmat és az időjárást, azt nem feltétlenül szükséges tudnunk. Elég, hogy van. Ha pedig valaki bizonyítékot kér, az már önmagában gyanús. Hiszen, ha valóban lenne háttérhatalom, nyilván pontosan azt akarná, hogy bizonyítékokat követeljünk. A bizonyíték hiánya tehát bizonyíték. Ezzel a rendszer szépen bezárul.
Az egészben talán az a legérdekesebb, hogy ez nem egyszerűen az ostobaság diadala. Az ember természetéből fakadóan szereti az okokat, a mintázatokat és a szándékokat. Ha valami bizonytalan, szeretnénk tudni, miért történik. Ha elveszítjük a kontroll érzését, szeretnénk visszaszerezni. Ha a világ túl bonyolult, szeretnénk leegyszerűsíteni. A „valakik csinálják” ebből a szempontból rendkívül kényelmes magyarázat. A káoszban nincs szándék, a szándékban viszont van felelős. Könnyebb haragudni egy gonosz szereplőre, mint elfogadni, hogy egy rendszernek lehetnek olyan következményei, amelyeket senki sem akart.
A modern társadalom ráadásul különösen nehéz helyzetbe hoz bennünket. Olyan dolgokról kell véleményt alkotnunk, amelyeket saját magunk képtelenek vagyunk ellenőrizni. Nem tudjuk otthon reprodukálni a klímakutatás eredményeit, nem tudjuk saját kezűleg ellenőrizni egy vakcina klinikai vizsgálatait, és azt sem tudjuk megvizsgálni, mi történik egy másik kontinensen. Szakértőknek, intézményeknek és egymásnak kell hinnünk. Ezért a társadalom egyik legfontosabb infrastruktúrája a bizalom. Ha ez megrendül, nem feltétlenül egyetlen állítás válik kérdésessé, hanem maga a rendszer, amely eldöntené, hogy mi igaz.
Innen már könnyű eljutni a politikához. Miért bíznánk egy olyan vezetőben, aki azt mondja, hogy a világ bonyolult, a problémákra nincs azonnali megoldás, bizonyos döntéseknek ára van, és néha még ő sem tudja biztosan, mi fog történni? Ennél sokkal jobb ajánlat az, aki azt mondja: ő tudja. Tudja, mi a baj. Tudja, ki a hibás. Tudja, kik vannak ellenünk. És majd ő rendet tesz.
A választás ugyanis nem kompetenciateszt. A választó nem feltétlenül azt keresi, aki a legalkalmasabb egy modern állam irányítására, hanem azt, akiről el tudja hinni, hogy az ő oldalán áll. Aki a mi sérelmeinket mondja ki, a mi ellenségeinket nevezi meg. A párt- és csoportidentitás ilyenkor fontosabbá válhat, mint egy politikus tényleges teljesítménye. Néha pedig már nem is azért szavazunk valakire, mert különösebben szeretjük, hanem mert a másikat még kevésbé szeretnénk hatalomban látni. A politika így pozitív választásból negatív túlélőjátékká válhat: nem azt kell eldönteni, kit akarunk, csak azt, kitől félünk jobban.
Ehhez pedig kifejezetten jól jön a magabiztosság. Egy szakértő azt mondja: „Ez egy összetett probléma, több lehetséges megoldással, amelyeknek eltérő költségei és kockázatai vannak.” A politikus azt mondja: „Én megoldom.” Az első valószínűleg pontosabb, a második viszont jobban mutat a plakáton. A karizma könnyebben érzékelhető, mint a kormányzati kompetencia, különösen egy olyan választónak, akinek nincs ideje és lehetősége mindkettőt ellenőrizni.
A bizonytalanság pedig csak tovább erősíti ezt. Járvány, háború, gazdasági válság, klímaváltozás, technológiai robbanás, mesterséges intelligencia: sikerült egy olyan korszakot létrehoznunk, amelyben az átlagembernek meglehetősen kevés kontrollja van a körülötte zajló folyamatok fölött. Ilyenkor különösen csábító lehet az egyszerű magyarázat és az erős vezető. „Adjátok ide, majd én megoldom.” És még érthetőbb, ha erre sokan azt válaszolják: „Végre valaki, aki tudja, mit csinál.”
Ugyanez a lelki mechanizmus kiválóan működik a konteók esetében is. A világ túl bonyolult? Van háttérhatalom. Nem értjük, miért történik valami? Valakik elintézték. Nem bízunk az intézményekben? Akkor biztosan hazudnak. A tudomány mást mond? A tudósokat megvették. Nincs bizonyíték? Eltüntették. Van bizonyíték? Meghamisították. Egy film pedig nevetségessé teszi az egészet? Nos, akkor nyilván azért készült, hogy nevetségessé tegye az igazságot.
És itt jutunk el a valódi, kevésbé vicces problémához. Nem az a legérdekesebb, hogy hányan hisznek a chemtrailben vagy a gyíkemberekben. Hanem az, hogy mi történik akkor, amikor egy társadalom tagjai már abban sem tudnak megegyezni, mit tekintenek bizonyítéknak, mely intézményeket fogadják el hitelesnek, és milyen eljárással lehet eldönteni, hogy egy állítás igaz-e.
Amíg csak különböző véleményünk van ugyanarról a valóságról, addig van miről vitatkozni. Ha viszont már külön valóságaink vannak, amelyekben a másik fél minden bizonyítéka hazugság, minden cáfolata pedig az összeesküvés újabb bizonyítéka, akkor a vita meglehetősen nehézzé válik. A végén talán már nem is az lesz a kérdés, hogy ki vezeti a világot, hanem hogy egyáltalán maradt-e még közös világ, amelyet vezetni lehet.
És tulajdonképpen erről szól a Digger. Nem az olajról, nem egy mérhetetlenül gazdag ember mérhetetlenül nagy hülyeségéről, és nem is egyszerűen arról, mi történik, ha valakinek túl sok pénz, hatalom és önbizalom kerül a kezébe. A film ennél kellemetlenebb helyre ás le: azt próbálja megmutatni, miért vezethetik ezt a világot újra és újra olyan emberek, akik túlságosan biztosak a saját igazukban, és mi miért követjük őket közben olyan lelkesen.
Mert a Diggerben a döntéshozók egytől egyig meghallgatják ugyan a szakértőket, tudósokat és tanácsadókat, de aztán elegánsan figyelmen kívül hagyják őket. A lényeg ugyanis nem az, hogy ki tudja, mi történik, hanem hogy ki tudja elhitetni magáról, hogy ő tudja. Mi juttatjuk őket oda, mi tartjuk őket hatalomban, aztán amikor hazudnak, becsapnak, semmibe vesznek vagy egyszerűen hülyének néznek bennünket, bosszankodunk egy sort, majd újra rájuk bízzuk a döntést. Amikor pedig valami félremegy, keresünk valaki mást, akire rá lehet mutatni (a filmben Michael Stuhlbargra osztották ezt a hálátlan feladatot).
Mindig találunk is: politikusokat, gazdagokat, tudósokat, a médiát, a médiát irányító milliárdosokat, a milliárdosokat irányító háttérhatalmat, végül pedig a háttérhatalmat irányító gyíkembereket. Ha valaki közben felvetné, hogy esetleg nekünk is van némi felelősségünk abban, ami történik, az már nyilvánvalóan a rendszer része.
A Digger azért működik ilyen jól, mert nem engedi, hogy kényelmesen kívül maradjunk ezen a történeten. Először csak nézzük a hülyéket odafent, és nevetünk a kapzsiságukon, arroganciájukon és azon a magabiztosságon, amellyel a saját tudatlanságukat szakértelemként adják el. Aztán lassan észrevesszük, hogy a görbe tükörben nem ők állnak egyedül. Mi is ott vagyunk. Mi választjuk őket, mi tartjuk őket ott, mi adjuk át nekik a döntést, majd csodálkozunk, amikor élnek vele.
Talán nem is az a legnagyobb baj, hogy vannak idióták, akik vezetik a világot (esetünkben a jelentős súlyfeleslegtől megszabadult zseniális John Goodman), hanem hogy mi vagyunk azok, akik időről időre felültetjük őket a trónra, majd megköszönjük nekik, hogy vállalták ezt a rettenetes áldozatot helyettünk. A Digger pedig ezt a görbe tükröt úgy tartja elénk, hogy közben még jól is szórakozunk rajta. A többit pedig már tényleg mindenki tudja.
